MyOTHERSIDE

V. Varga TiborFestés

Élni úgy, mint festeni szobát

bemeszelni minden falat,

az ajtót meg az ablakokat,

rakódik, csöppen a festék,

egyenetlen rétegekkel

szűkül a tér, fullad a világ,

mígnem az egészet

betölti a hömpölygő fehér

ragacsos gyötrelem,

Egy köbmilliméternyi lég

majd az is elvész, vele

a szoba, s az utolsó ecsetvég.

V. Varga TiborÉjjeli zene

Fiatal az éjszaka, szétrobban egy hangjegy,

Szinte félálomban kottázza a zenét a Hold,

Unottan szolmizál egy pislákoló utcalámpa

Először átgondolja, majd egy új sort told

A félkész műhöz, aztán tanácsra várva

Rámtekint, rám a zenéhez nem értőre,

Aki hajnalban valamiért az utcát járja.

A gitártokban landol ötven koszos øre,

A lámpa eljátsza az új sort, ez nem volt drága

Majd lezáródik a csat és vele Koppenhága.

V. Varga TiborKét csoda között

Álom az amikor kinyitod a szemed,

Álom után, szürke reggel és a valóság megreped

Elnyel valami latyakos havaseső, csúszós,

Néhol megfagyó, néhol felolvadó csapadék

És tudod, hogy ha belelépnél egy szürke tócsába

Egybeolvadnál vele, vagy eggyé válnál a köddel

Ami mintha egyszerre szállna fölfelé és

Zuhanna le, hatalmas erővel préselve a földhöz,

Amikor pislogsz egyet és ráébredsz az nem-valóra,

Zümmög a messzeségben egy ébresztőóra,

De te úgy döntesz hogy inkább ottragadnál valahol

Két csoda között egy üres szobában, ahol

Csak a végtelen falak és egy távoli

Hang emlékeztet arra, hogy élsz.

V. Varga TiborFehér

Eljött valami fehér, magával rántott az éjbe.

Fehér éjjelből fehér nappal, pont úgy ahogy kérte.

Átfehéredtem, fehér a zaj, fehér amit mondok,

Fehérbe köpenyve burkolózva most hófehér vért ontok,

Fehér a bűnbánat, fehér a gyalázat, fehér lángokkal

Gyújtok fel egy házat. Fehér a tűz, ahogy nyaldossák

A lángok, megszakad a szívem és hófehéret hányok.

Hófehér az undor, szédülök mindentől s magamtól,

Mégis mit vártam pár gramm fehéraranytól?

V. Varga TiborKémia

Nyári zokogás könnycseppjeinek maró savával

közömbösül most valami erős bázis,

minden fájdalmam alapja.

Vízként hullik le a semmi a földre arcomról,

És valami örökérvényű só cserepesedik ki.

Száraz a szemhéjam alatta.

V. Varga TiborGolyó

A fejemet most kék kristályok szakítják szét,

Csilingelve törik miliárd darabra agyam,

Szétrobbanó lapvékony hangján fenődik élesre

Egy sikoly, valami olyan, ami ha meghallok,

Utolsóként hallok meg és az utolsó lesz

Amit meghallok. Kék kristály, kék kristály,

Valamikor télen megfagytál, azóta nincs

Élet, nincs halál, valahol levitálsz a kettő

Között és tudattalanul várod a golyót,

A halálmentő golyót, ami majd összeköt

Bőrt, csontot és agyvelőt. Simíts végig az

Idegeken, az aprófát nem töröd úgysem

Kisebbre, az egészet is csak összekuszálod,

Halott agyamban gondolatot csiszol majd

Egy mikroszekundumnyi lövedék.

V. Varga TiborFelébrednék

Felébrednék izzadtan, sírva ébrednék sötét álomból,

Sírva ébrednék látva a múltat, átélve újra mindent,

Véres könnyekkel, szétrobbanó szemmel nézném

Végig újra azt ami volt, ami van, a bennt, a kintet.

Ébrednék már hipnózisból, alfából, mélyről,

Valahonnan az agyam törzséről, ahol még senki sem járt,

Valami gyógyszer hatására pillantanám meg

Újra azt ami valaha a legszörnyűbben fájt.

Ordítanék már fel a legborzasztóbb sikollyal

Megértve megtörtént, rég feledett fekete titkokat,

Feltépném már saját sebeimet, felszakítanék

Már belül gennyedző gyulladt gócokat.

Szakítanám szét a mellkasom, kitépném magamból

Azt a rossz szívet, azt a rossz lelket, amivé vált

Az évek során, mostanra piros lüktető atomból

Fekete értetlen rohasztó kérdőjellé mállt.

Felébrednék...

Aztán ébren, könnyáztatta vörös, véres szemmel,

Fejfájva, megértve, újjászületve és kitépve,

Azt hiszem még sírnék egy sort, majd magam

Mögé téve mindent bólintanék, így folytatnám utam.

V. Varga TiborÍgy alakult

A hosszú séták városára most lezuhant az este

Az utca csendes, a tér sötét, sötét most minden,

Egy ablakban villan fel fény, majd elalszik csendben.

Én a várost járom, megint céltalanul keresem a semmit.

A semmi talált meg engem, ideűzött, fáradt, unott

Elkeseredésében, játszva rúgdosott ide, azóta figyel.

Hogyan állok helyt, hogyan viselem a zászlót, minden

Pillanatban üres szemgödre kutatja életem.

Itt egy papírlap, a földön találtam, Malmö valamelyik

Legkihaltabb utcáján, egy már alig író toll mellett hevert.

Ha nem vettem volna fel, más volna minden levert,

Kacskaringós sor, szó, betű. Ha nem vettem volna fel...

V. Varga TiborBocsánat

Egy harapás a ködből és végre semmi leszel,

Nekimész a levegőnek, egybeolvadsz a fehérséggel.

Vágni lehet a pillanatot amikor így jelensz meg,

Páraköntösben, fehér tógában kérve bocsánatot,

Mialatt leszáll az este és minden szürke lesz,

Majd teljesen sötét. Koromfekete éjben tűnsz el végleg,

Nem mész el, csak átadod magad a semmilétnek.

Mondanám hogy viszlát, de nem hatna őszintének.

V. Varga TiborFeleső

Tócsából felfelé, mocskosul esik az eső

Pocsolyákból pocsolyákban lépek.

Felfordult teknővilág, elázott képek,

A feleső feleselő vizeket elnyeli egy felhő,

Magasan fenn, hogy mindet visszadja,

Egyszer, egy másik napon, váratlanul,

Amikor már kiszáradt minden tócsa,

És én sem járom már az utamat.

V. Varga TiborTiéd

Ha emlékeznék a sorokra kiköpném őket egy lapra,

Talán összeállna valami értelmes a tintából amit

Magadba szívhatsz, megehetsz, magaddát tehetsz,

Így lennék egy kicsit te, s te egy kicsit én, majd

Együtt mosolyognánk meg, hogy igazából már az elején

Mindenem a tied volt, s mindened az enyém.

V. Varga TiborAz órás

Évek óta semmi egyéb, csak kattogás.

Vásárló nincs, csak millió időtlen kincs,

Némelyik időnként meg-megáll,

Beáll valami lassú, fáradt időhalál,

Ő meg csak várja a nemtudommit,

És néz a semmibe, lassan fogy a teste,

Kakukk szól neki, ha véget ért az este,

Tiktak hangra ébred, megint állva aludt

A pult mögött, és éber faliórák

Zajában nem hallatszott az sem,

Amikor álmában dörmögött.

V. Varga TiborVágy

Valakinek, aki nem sejtette, nem is sejti és

soha nem is fogja sejteni, hogy ez neki szól.

Rád gondolok, gyűröm a mát, majd magamra és gyűlölöm.

Magunkra gondolok, és megerőszakolom a másodpercet,

Szétszakítva néhány idősíkot, kárt téve a legértékesebb

Órákból szőtt posztón lebegek át hozzád megcáfolva mindent

Ami tudomány, ami fizika, ami megfogható, ami valós,

A fénysebesség fénysebességszeresével gyorsulva

Vagyok egyszerre itt, billentyűket nyomva, várva egy

Ritka f-re, vagy egy h-ra (hátra átrepít hozzád, a másvilágra),

És egyszerre ott, a múltban, hogy megváltoztassak mindent,

S vele most magamat, hogy máshogy gobozzam össze

Azt a fene sorsfonalat, hogy négy egész hat milliárd évvel

ezelőtt legyen az a valami, az első sűrűség, az az első anyag egy

Picit másképp, hogy mára ne üljek a képernyő előtt arra várva,

Hogy a semmiből hirtelen az ajtómon kopogj, én pedig fel

Sem állva, tovább gépelve a múltba verseket, de tudva,

Hogy működött, megcsináltam a lehetetlent, csoda történt,

Csak annyit kiáltsak: gyere be. 

V. Varga TiborIs

Pont az a pillanat kell most, amikor a a fény úgy játszik a bőröddel,

Hogy pár másodpercre ugyanolyan színű lesz, mint körülötte

A levegő, a nap, az ég, a semmi.

Akkor szeretlek a legjobban.

Hajolj le, bújj el a világ elől, add át magad a túloldalnak, ne látszódj!

Csukd be a szemem, vagy zárd ki máshogy a mást, engem nem érdekel,

Csak legyél az, aki akkor voltál,

Amikor még nem tudtam: létezel.

Fal vesz körül minket. Láthatatlan, de erős, mint a gyémánt,

Te szeretsz engem, és én szeretleg téged, csak az idő bánt, éget.

Inkább alszom, hátha csak álom és felébredek és...

és vége, nem vagy többé és álomba öl megint a vágy.

V. Varga TiborNéha

Elfeledjük néhányszor a múltat,

Máskor kikristályosodik az idő,

És pillanatok emlékének áldozunk.

Néha egészen kikapcsoljuk magunkat

És valami párhuzamos világban

Ejtőzünk, végtelen függőágy ölel,

És bőrünk végigfut a lenvásznon,

Míg végül egybekulcsova kezeinket

Ismerjük be csendesen önmagunknak

Hogy változunk.

V. Varga TiborLacrima

Egy könnycseppben fordul meg a világ,

Felfordult álmok oldódnak fel sóban.

Tűnékeny képek, de úgyis mindjárt vége,

Aszályos földbe szívódó valótlan.

V. Varga TiborSzabadság

Néha olyan a szabadság,

Mint más bőrébe bújni

egy kiváncsi hajnalon és

behunyt szemmel biciklizni át

egy végtelen, üres betontavon.

Nem látni semmit, csak érezni

Valami szagtalan menetszelet,

Tudva, hogy nem ütközöl soha,

Csukva tartani a szemed.

V. Varga TiborTenger

Csodálkozva kavarog magában a föld, emészti a vizet,

Sós könnyei keverednek a tengervízzel, homokszemek

Között emelkedik, süllyed, csobog valami régi ajándék,

A kiszáradt partot lassan átnedvesíti a tajték.