V. Varga TiborVágy
Valakinek, aki nem sejtette, nem is sejti és
soha nem is fogja sejteni, hogy ez neki szól.
Rád gondolok, gyűröm a mát, majd magamra és gyűlölöm.
Magunkra gondolok, és megerőszakolom a másodpercet,
Szétszakítva néhány idősíkot, kárt téve a legértékesebb
Órákból szőtt posztón lebegek át hozzád megcáfolva mindent
Ami tudomány, ami fizika, ami megfogható, ami valós,
A fénysebesség fénysebességszeresével gyorsulva
Vagyok egyszerre itt, billentyűket nyomva, várva egy
Ritka f-re, vagy egy h-ra (hátra átrepít hozzád, a másvilágra),
És egyszerre ott, a múltban, hogy megváltoztassak mindent,
S vele most magamat, hogy máshogy gobozzam össze
Azt a fene sorsfonalat, hogy négy egész hat milliárd évvel
ezelőtt legyen az a valami, az első sűrűség, az az első anyag egy
Picit másképp, hogy mára ne üljek a képernyő előtt arra várva,
Hogy a semmiből hirtelen az ajtómon kopogj, én pedig fel
Sem állva, tovább gépelve a múltba verseket, de tudva,
Hogy működött, megcsináltam a lehetetlent, csoda történt,
Csak annyit kiáltsak: gyere be.
Utolsó kommentek