MyOTHERSIDE

 V. Varga TiborKeringő

A mellkasodra hajolva hallgatom

ahogy a szíved ütemre tart életben,

Egy régi dallamra keringőzik a jövő.

Lassan lecsukódik a szemem,

de még hallom: egykettő, egykettő,

egykettő, egykettő. Cipők halkuló

kopogása álomba fordítja életed.

 V. Varga TiborÁlom

Elfelejtettem az álmot, de érzem.

Egy emlék-éterből formált penge

A nyakamat csókolva suttog fülembe,

Elárulja mitől félek.

Kora reggel, zavart zsibbadás,

Valami ott maradt, hátul. Éles

Késsel az agytörzsbe vájva

Keresem önmagam.

 V. Varga TiborTéli álom

Képkeretből kitört illékony emlék,

Egymást néztük, kezem a válladon.

Most téli álomból ébredve tűnődünk

Az üveg-időbe zárt hosszú éveken,

Mint jég marta olvadt levelek,

Sötétbarna rohadás.

 V. Varga TiborLépted

Bizonytalan léptedre figyelek,

De csak azért mert szeretlek,

Nekem mindegy merre mész.

...

Fenn csillagok olvadnak össze,

És együtt zuhanunk valami

Megfoghatatlan felé, egy

Lépés, pár csillag, még mindig

Nézlek, de azt hiszem egyre

Inkább tudni akarom mi a cél.

 V. Varga TiborAz űr

Mindig foglalkoztatott az űr,

Ahol egy a szín, a távolság, és az idő.

A szín: fekete. A legsötétebb fekete,

Amit valaha láttál. Mély, beszippant,

Végtelen tömegű tölcsér.

A távolság: messze. Olyan messze,

Ahonnan még senki nem tért vissza,

Egyre táguló végtelen szakasz.

Az idő: örökké. Évmilliárdok,

Milliárdszor, milliárdszor,

Felfoghatatlan, örökké járó óra.

Fekete, messzi örökkévalóból összegyúrt

Kongó üresség.

V. Varga TiborLáthatatlan tinta

Háttérszínű tintatócsa,

Láthatatlan tintafolt.

Tiszta lappal kezdtünk bele,

Majd mindenre tinta folyt.

Mindent átitatott, a lapok

A naplóban összeragadtak,

És a legtöbb mondat helyet cserélt.

A jelenhez nincs erőnk, így

A múltat változtattuk meg.

V. Varga TiborPéntek este

Távoli dudaszó, beszűrődik a város zaja,

Újabb magányos péntek éjszaka.

Porosodom, mint padláson hagyott múlt-

morzsa, kulcsra zárva üres házban,

Rozoga emlék min feledés -máz van,

Emlékezők nélkül, az vagyok, egyedül,

Elhagyott a minden, előlem menekül.

V. Varga TiborBudapest

Ma beleszippantottam a levegőbe

És Budapesten voltam, télen, a havas kürúton,

Valahol a Wesselényi utca körül, hajnalban,

Egy átmulatott, részeg éjszaka után.

Egy lélegzetvétellel engem szívott be város,

És én sírni kezdtem, csukott szemmel, és

Körülöttem a város, a messzi-messzi város

Csak nézett, nézett rám bután.

V. Varga TiborSzétszerellek

Mióta fel-alá jársz az agyamban,

Kopogó cipőkkel, untalan,

Mióta te töltöd ki minden órám,

Belehasítasz az éjszakába,

Te szokatlan ritmus, dallam...

Azóta próbálok megszabadulni

Magamtól, azóta próbállak

Meg esténként szétszerelni téged.

Csavarról csavarra, részről

Részre, amíg nincs véged,

Amíg kopogó cipődnek már

Nincs nyoma, amíg már

Nincs több fogaskerék.

Minden este széthullasz,

Nem tart össze semmi,

Nem vagy más - egy kupac

Halott fém, így hagyom

Éjjelre a részeket.

Mégis veled ébredek.

V. Varga TiborSirató

Mi lesz velem ha elveszítelek,

Ki lesz aki ír nekem, aki belülről ragyog,

Ki lesz aki ír rímre rímet, aki tudja a címet,

Aki ismer, aki lát, aki tudja ki vagyok?

Mi lesz, ha eltűnsz, vajon ha temetnek,

Ki búcsúzik tőled és vajon mond e majd verset?

Mi marad meg belőled, emlékszem majd rád?

Arcod, hangod megmarad e, életemen át?

Mit hagysz majd rám, mi marad velem,

És halovány emléked mennyit ér majd nekem?

Gondolok e rád majd, és ha igen mikor?

Mikor jutsz majd eszembe hirtelen, és vajon -

Eszembe jutsz e majd amikor én is elmegyek?

Könnyek között vergődve tudom, hogy

Nem tudom mi lesz velem ha elveszítelek.

V. Varga TiborMagamra hagytál

A hetedik napon megpihent,

Csak hogy hétfőn újrakezdje,

Egy új világot teremtsen.

Teljes munkaidő plusz túlóra,

Alvás nélkül, miért is figyeltél

volna rám amikor elestem?

Magamra hagytál? Minden között,

Vagy inkább - mindennel szemben?

Nem látsz? Nem akarsz látni vagy

Látsz de a szemed se rebben?

Nincs válasz, mert miért is lenne?

Ha léteznél sem léteznél nekem,

Számomra, velem, bennem...

Fordítsd el hát semmi-arcodat,

Fordítsd el, nehogy meglásd

Ahogy elestem.

V. Varga TiborPárhuzamos univerzum

Egy párhuzamos univerzumból

Valaki felém int,

Egy másik dimenzióból

Valaki rámkacsint.

Megszületik egy gondolat.

Őrült sebességgel zuhan

Önmagába az idő,

Szél támad ahogy találkozik

Levegő és antilevegő,

Semmivé válik a tér.

Egy dupla hurokban

Kezet fogok magammal

És ahogy megérintjük egymást,

S anyag találkozik anyaggal,

Megértek mindent,

Enyém a világ.

V. Varga TiborFeltöltve

Átvonul rajtam, rázkódom,

Apró villám csapott belém.

Bizsereg, zizeg a tér,

Egyszerre tüzel minden ideg,

Egyszerre meleg,

Egyszerre hideg,

Ereimben egy fél pillanatra

Megáll a vér.

A másodperc törtrészére

Fémből vagyok,

Lebegő testem

Átvezet mindent.

Kapaszkodj belém,

Fogj meg, ne félj,

Húzz le a földre, ugorj,

Ragadd meg a vállam.

Végy egy nagy levegőt,

És engedd, hogy átjárjon

Az áram.

V. Varga TiborIllat

Ha illat lennél, azt hiszem tetszenél,

Téged választanálak.

Beszippantanám mindened,

Te esőáztatta avar az erdőben,

Pár másodperc alatt

Eggyé tennélek a semmivel.

V. Varga TiborInsomnia

Megbántam hogy kimozdultam,

Az ágyamban a helyem,

Egy újabb átszendvedett éjjel

Izzadt fekhelyemen.

Napok óta itt, napok óta fenn,

Kizökkentett a felfoghatatlan.

Lehunyom a szemem.

Várok. Talán nem jut eszembe

Semmi és lassan vége,

Néhány óra álmot lopok

Az üresség helyére.

Várok. Fékeveszett gondolatok

Cikáznak össze vissza,

Megadom magam magamnak,

Egy cigaretta hajnali négykor

Vacogva, majd nekikezdek

egy álmatlan dalnak. 

V. Varga TiborInkább télen ismerj meg...

Inkább télen ismerj meg, fülledt, párás buszokon,

Ablakokon lecsurgó vízcseppek között,

Amikor váltja egymást hideg és meleg.

Félúton, az alagútnál, ahol a legzsúfoltabb a busz,

Inkább akkor szólíts meg.

Söpörd ki az arcodból a hajad, havas még egy kicsit,

Úgy szólj hozzám, felolvadva a kinti fagyból,

A legördülő cseppek könnyek arcodon?

Megszólalnál, de az alagútnak vége. Csak a várost látod

Keresztül a homályos ablakon.

V. Varga TiborAz óceán

Ezernyi mérföld, végtelen könnyár,

A sziklás partok - megannyi ránc.

Apró szigetek, száz nem feledett gaztett

S a sok öböl mind hazug románc.

A tengerszoros félelem a múltból,

Abból a torkolatból a jövő kísért,

Mély árkokban tűnik el a remény

S gyülekező felhők viharrá gyúrva

Ordítanak gyászmisét.

V. Varga TiborA seb

Megtöltött három év, elrepedt a testem,

Vágni kellett volna, hogy szép legyen a seb,

De megtörtént, mindjárt kifolyik minden,

Gyönyörű a fájdalom és már minden élesebb,

Látom mi történt, látom mi volt tegnap,

Minden egyes múlt-pillanat értem kiált,

És odafigyelek, tudom, minden rendben lesz,

Mire kiszedik belőlem az idő varratát.

V. Varga TiborHaláltánc

Az erkély korlátjára lépek,

Délután vihar volt.

Reszketek a félelemtől,

De a mennyezetnek támaszkodva

Állok a sötétben,

Alattam sokemeletnyi űr,

Felettem már csak néhány felhő

Takar el messzi csillagokat.

Állok a korláton, kezem

Hűvös betonba mélyed,

Részegen, izmaim megfeszítve,

Egyhelyben táncolok az éjben.

V. Varga TiborMa éjjel

Leragadnak szemeid,

Elszállt feletted az este.

Nehéz szempilláid alól

Néha a csuklódra lesve

Néha a faliórát keresve,

Most álmosan pillantasz

Rám, az itthagyottra.

Nem aludhatsz, most

beköltöztem szemedbe,

Nem lesz ma álmod.

Ma egész éjjel rám

Kell vigyáznod.

V. Varga TiborA tél városa

Most vagy az igazi, betemeti utcáid a hó,

Üresen várakozik az első szerelvényre

Egy vacogó metrómegálló.

Megfagytam benned, magadévá tettél,

Örökbefogadott a jeges város, fiává

Tett párod, a hideg tél.

Soha nem volt lelked helyén, dermedten,

Én dobogok a szíved helyett, azt hiszem

Benned én is tél lettem.

V. Varga TiborFájdalom

Szétszakadt húsomból sóhajt a jövő,

Szétszakítja az izmot a láz.

Távoli inak mélyéről pár csepp

Alvadt vér a fájdalomról magyaráz.

V. Varga TiborIdőbilincs

Hétről hétre várok,

Várok arra, ami nincs.

Vérző csuklómon lötyög

Egy önként viselt bilincs.

Rozsdás, idő-ette fémből

Kovácsoltad nekem,

Azt súgtad fülembe –

Ha akarom, viselhetem.

Csontig hatol a fém,

Fáj, de vele élek a mában,

Időbilincsben, várva,

A semmi fogságában.

V. Varga TiborHold

Fénylik a Hold, minden nappal nagyobb.

Balról hományos kontúrral

Az éjszakába ragyog.

Talán suhan az égen, csóvát húz az éjbe?

Titkokat súg, a te füledbe,

Elmosódott széle?

Vagy egy helyben vár, vár téged haza?

Együtt kérlel ő, a csillagok,

S az éjszaka?

Vagy csak némán tekint, vágyakozva?

Hangtalan imát rebegve

A kozmoszba?

Csönd van. Sötét. Túl mély az álmod.

Nem látod hogy hív,

Nem látod.

S mikor felébredsz, alszik már a Hold.

Alszik ami éjjel tiéd volt.

Csendes az égbolt.

V. Varga TiborArctalan lány

A hetek hidak hétvégék között,

Az álmok jobb napokat is láttak,

Éber, zavart, hosszú éjszakák

Követik a még lassabb mákat.

Előre és hátratekintek, arctalan lány,

várom hogy átkarold a vállam,

hogy együtt ringjunk örökké

Valami értelmetlen várakozásban.