MyOTHERSIDE

V. Varga TiborKavalkád

Lassabban, csendesen.

Kileng a falióra, az egész mozog.

A padlón pihennek

fáradt, régi madzagok.

Csend van. Minden forró.

Harapsz, vagy alszol,

Kifolyt a tej, mozgásban a lábos,

Mellette az étkező

Csurom könnyben. Álmos

könyvek, sűrű tinta,

részeg, tiszta fehér ruha

egy szárítón ringna.

Ne teregess, inkább

eregesd rám magad,

Ordítva és sírva

élvezd a magányt,

mellettem itatva fel

A gyönyörű perceket.

Szösszenet. Pormacska.

A sarokból a légbe száll.

A diadalmas falióra

Szépen lassan visszaáll.

Csendesen, lassabban,

Szakítsunk szét mindent.

Szakítalak Téged is,

a lelkeden is vérzel.

Szerelmes vagy. Normális,

Hogy ennyi mindent érzel.

V. Varga TiborNélküled más

Nélküled más.

Mondd még egyszer!

Haladj el mellettem,

Körbekörbe csorogjon

Az utam!

Jutalmam vagy,

Részeg vagy,

Mégis vagy.

Mégis nagy.

Rendre illeszkedő

Szavaimba botlasz,

Átszakítod a gátat,

Vállad nekituszkolva

Bánat félre!

Köss fel engem

Az egész tetejére,

Gyere, gyere,

Szakíts át,

Részeg lány!

Részeg lányok.

Merthogy duplán látok.

Most látom:

Tényleg ketten vagytok.

Nélküled más.

Őszinte vallomás?

Aluljárólátomás?

Persze, hogy más.

Tényleg annyira?

Mész tovább?

De kérlek, hova?

Hovább, mint ide?

Borulj rám, temess be!

Fess be engem is

részegre!

Főleg hogy ketten vagy,

hamarabb végeztek,

Két ecset,

Két flaska,

Két szó,

Két hamiska mosoly.

Egy arcrándulás.

Nélküled más.

V. Varga TiborA hideg

megtörtént események alapján...

Már amikor a jéghideg körfolyosóra léptem éreztem, hogy a mai reggel nem szokványos reggel.

Persze, megint beszippantottam a Váci út visszataszító izzadságszagát – sokak ételszagnak mondják, de nekem meggyőződésem, hogy a korán reggel savanyú szaggal ébredő emberek fájdalmát lehet érezni úgy reggel 7 körül –, megint csak szorosabbra húztam magamon a kabátot, megint a kabátzsebembe dugtam a kezem. Talán az iszonyatos hideg, talán a 7 óra előtti kelés, talán az, hogy minden nap így megyek végig a házban késztetett arra az elhatározásra, hogy ez a nap más legyen mint a többi.

Ezért ma öltem.

Öltem. Élőből holtat állítottam elő. Gyilkoltam. Életet oltottam ki. A világból eddig tapasztalt érzések legfurcsább és legújabb hulláma költözött belém, és nem tudom elmondani, hogy pontosan mi volt az. Talán olyan szégyen – hatalom keverék. Valami megfoghatatlan, mégis nagyon közeli. Ellentmondásos. A kezemben. A bőrömön. Mindenhol. Lemosni nem tudom, ott marad. Mindig emlékezni fogok erre az érzésre? Csak pár hétig? Már holnap elfelejtem?

Csak soha többé ne legyen ilyen hideg...

V. Varga TiborA fény

Néhány filmben – főleg akciófilmekben –előforduló jelenet, hogy egy kód feltörésénél valamilyen speciális fénnyel megvilágítják a beléptetőrendszer billentyűzetét, és látni lehet rajta, hogy mi az a 4 gomb, ami rendszeresen használva van. Ezután már mindig könnyű megfejteni a kódot.

Jó lenne egy ilyen fény. Ti mire használnátok? Én biztos mindenkit megvilágítanék vele. Persze nem arra vagyok kíváncsi, hogy hol fogtak meg benneteket, hogy érintett meg titeket a szerelem, a legutóbbi zuhanyozás óta testetek mely pontjain lelhető fel más emberek ujjlenyomata. Nem. Nem izgat annyira. Inkább azért világítanálak meg titeket, hogy lássam, hogy melyik billentyűiteket használjátok, melyik billentyűiteket használják. Olyan fura belegondolni az ezerarcú világba. Nem szabadna hagyni, hogy egy műszert nyomorúságos és egyhangú műszerélete során csak ugyanazon pontjain illessék. Változzon meg az a jelszó. Addig nincs kihasználva, addig nem egzisztencia, addig csak egy részlet. Legyen egész. Ha valami jó valamire, akkor az tényleg legyen jó, sőt! Legyen a legjobb! 10 számjegyből 4. Kevesebb mint a fele. És szerintem még mindig sikeresebbek a legtöbb embernél. Úgy rátok világítanék! Kíváncsi vagyok hogy vajon megvan e a 40%. Amikor egy szigeten túl sok faj él, úgy mondják: kihalási adóssága van. Hát akkor nekünk (nekünk biztonsági beléptető műszereknek és embereknek) kihasználási adósságunk van magunkkal szemben.

Most legyen egy más világ, most legyen egy új világ. Tegyük fel, hogy nincs semmi korlátozó tényező. Ki az aki megtornáztatná a 10 billentyűt? Kiben lenne bátorság ahhoz, hogy minden órában új jelszót válasszon? Hogy végre új gombokat nyomogasson? A gyakran cserélt jelszóval a rendszer is biztonságosabb... És senki ne mondja hogy 4 számot nehéz megjegyezni. Nem nehéz. Bátorság kell hozzá. Bátorság kell hozzá? Tegyük fel hogy minden lehetőség megvan. Szerintem sokan kipróbálnánk azt a maradék 6 billentyűt.

De nincs meg minden lehetőségünk. Kinek kevés, kinek több jutott. Akkor hát mi hiányzik? Az akarat, a bátorság, a tettrekészség, az önbizalom, a támogatás, az ötlet, a pénz, a lemondás? Mind?

Márpedig az élet csak ez a 10 gomb. Egyszerre úgyse nyomunk le 4 – nél többet, de időnként ránkfér a csere. Aki akar, és bátor, az tud is. Ez nem kérdés. Megoldás mindig van.

Most rátok világítanék, és... Nem. Mondjuk azt hogy rátok világítok. Látom rajtatok az nyomokat. Kinek befedi a szemét, kinek a kezét, kinek az eszét, kinek a lábát, kinek az ölét. Nem látok senkit, akit egyenletesen fednének ujjlenyomatok. A kódfejtők 4 gombot látnak, amik rendszeresen használva vannak. Ezután már mindig könnyű. Ezek vagytok? Legyetek nehezek. Csak legyetek csak közel olyan nehezek, mint például egy... jó vörösbor.

Egy jó vörösbor, amiben egyszerre van benne az erotika, az utazás, a bölcsesség, a barátság, a szerelem, a tudás, a múlt, a jelen és a jövő. Hallottátok? Nem, nem engem. Csak hogy milyen mikor lenyomódnak a gombok. A vörösboron nincs szabad felület. Be van vonva jelszavakkal, minden másodpercben más. Nehéz utat találni hozzá, mint ahogy az igazi élethez is.

Azt mondják hogy minden felületet, amihez az ember hozzáér, utána 1 sejtsor vastagon baktériumok fednek le. Ha a szerelmedet érinted, őt. Ha azt a bort, akkor a bort. Ha egy billentyűzetet, akkor azt. A lényeg hogy Te hagyod ott őket. Amit elhagysz, nem kerül vissza az ujjbegyedre, viszont az ujjbegyeden gyűlik, szaporodik az újabb adag baktérium, amit máshol hagyhatsz el. Ez – ha jobban belegondoltok – egy fantasztikus dolog. Fantasztikus lehetőség. Legyen úgy, hogy a Te baktériumaid pirosak, vagy sárgák. Vagy éppen az enyéim énszínűek. Egyénre szabottak. Hát nem az lenne a leggyönyörűbb, ha az egész világ a Te színedben pompázna? Az ember tapasztal. Azért él, hogy tapasztaljon, megismerjen, tanuljon, próbáljon.

Csodálatos emberekkel minden mindenszínű lenne.

Talán ez a két dolog ugyanaz?

Jó lenne egy ilyen fény.

V. Varga TiborMúlt Jelen Jövő

Volt hogy:

Szóltam, és belémszúrtál.

Ledöftél, játszottál, kínoztál.

Lenéztél. Lenéztél rám.

Most szólok megint.

Másfelé nézel. A semmi rám

Legyint. Odakint, mint

Jéghideg lehellet fordulsz el.

Rámmorogsz, a kandallónkban

Összedől az égő fa.

Fűti a fémsűrű levegő..

Nem érdekel. Téged nem.

Lehet hogy nem véletlen?

Most:

Lebegő űr, nevető zűr.

Most valaki rímekkel dobál.

És máris tele: Az újabb pohár,

Az újabb lap. Egy újabb falat.

De közben leesik hogy

Tegnapról maradt...

Fel van melegítve,

Érzem hogy állott,

Áporodott, mállott,

Dohos, koszos,

Régi, büdös, fonnyadt.

De lesz hogy:

Megint szólok.

Mondd Te mit gondolsz?

Mondjad!

De...

Tényleg mondjad!

És mondjuk hogy mondod.

És mondjuk hogy megint

Beintesz.

Vagy Te leszel aki

Megint tesz az egészre.

Vagy megvető szemeddel

Zabálsz be ebédre.

Mosolyogni fogok.
És Te nem tudod mivégre.

Eszedbe sem jut, hogy már

Nem vagyok kiégve.

Nem hajszolhatsz kínba,

Nem bánthatsz újra.

Körülötted régóta mindenki tudja.

És akkor: én leszek felül.

Vagy alul csak leszarom.

Túlfolyik bennem a mézédes

Hatalom. Hunyd le a szemed.

Tudd hogy lesz hogy így lesz.

Ez van.

Érezd.

Ilyen ha vesztesz.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:
az Oktogonon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,
Lábamnál olaj-szivárvány-patakok
és föltorlódott esőhólyagok.
Mint mozgékony-bőrű kaméleonok
agyag-csipkekorsó szeme forog
a nyüzsgő buborék-állatok
vízhártya-szeme.
Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,
színét cseréli szín után.
Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.
Ez a tér a virágzó kő-magány
Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,
hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,
ablakai: a kirakatok,
ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.
Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik
a csönd állatfényvirágait,
az éj pillanat-lényeit,
elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:
mint óriás szines agyvelő,
villany-térkép vibrál fölöttem:
Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,
mint agysejtek, velő-dúcok,
a villanygolyók: a kék erek,
tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik
a tető, a fal, az ég:
fénypókhálóban fénypókocska,
s fény-sejttódulással mozogva
a hirdetések mimóza-levele
nyílik, elfordúl, összehúzódik,
mint mélytengerí rózsa-állat feje,
ha ringatózik,
tapogatózik.

Segíts, meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,
mint celofán-ősállatok:
nylon-köpenyek, gumikabátok,
átlátszó műanyag-zsákok
zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,
kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.
És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal
tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?
Kinek vegyek most virágot?
Hol vannak a jóbarátok?
Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt
téged keresve.
Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld
fényvonalakkal
óriás söröskorsót
rajzol az esőbe az este.
Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,
aranykorsó okád villany-fürtöket.
Csurog a nyálkás kövezetre
a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?
Mit énekelek?

"Ments meg uram engem a gonosztól!"

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
El kéne szaladni.
Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.
Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,
ordítoznék, de mindenki kinevetne.
És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,
feküdnék neon-agyadon.
hogy lássák az átsugárzott bordák
között megdagadt szívemet.
Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,
nem mondok átkot,
csak állok az esős szivárvány-vadonban,
szájamból nagyanyám szava lobban:
"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,
ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról,
ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,
ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"

De kinek motyogok, kinek beszélek?
Kit ment meg a haláltól az ének?
Hiszen én istent nevetve megtagadtam,
tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.
Lángomat isten-nagyra csavartam:
világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,
zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.
S most befonják fejemet
a piros, kék, zöld villany-gyökerek.
Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,
mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.
A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?
Mit akartam?
Magamat szívedbe kapartam,
mint akna-tűzben a föld-anya
hasába a bozontos-arcú kis katona:
fölötte fény-halálfejek,
fém-levelek,
körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,
hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,
szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió
kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben:
ringatnak a lágyan-mozgó bordák,
verdes vér-zuhatagod sistergése,
a belek zsíros, fodros remegése,
hallgatom, hogy dolgozik, forr
a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,
nyitott szemem látja belső éjedet,
s érzi átderengő testedet
tapogató-csáp-szemem.
Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok,

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.
Kiforognak a mélyből a fény-állatok.
S a villany-medúza-Magyarország,
a tenger agya libeg fölöttem,
s úszik a világűr-medúza: a földgolyó
a tejút-öbölben.

Én elhiszem
hogy puha álcádat leveted,
megépűl hited,
s arany-mozaik szárnyaid kibontod,
kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,
kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,
hártyája megszárad, kifeszűl,
hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,
s az idő méhe csöndesen bezárúl.
Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.
Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.
Csütörtök este van.
Nem átkozom magam.
Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,
a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában. "

(1978) - (2008)

V. Varga TiborKörvonal

Körvonalakban

Élesedik a fény.

Repülsz az égen,

Az univerzum

Egén.

Sötét már a nap,

Jó régen sötét,

Nem látott még

Ember ennyire

Feketét.

Csak Te maradtál,

Vajon miért?

Most van időd

A gondolatra,

magadra.

Minden szénszín

Félve repülsz,

Ütköző bolygók

Elől menekülsz

Pár éve.

De még nyitott

Szemmel, élve!

Repülsz az égen,

Az univerzum

Egén.

Körvonalakban

Élesedik a fény.

V. Varga TiborA kába éjszakába

Izzadt álmomból

Ébredő való,

Terjed a szobámban,

Mint a kanyaró.

S mint a kanyaró terjed

Csuromvizes testemen

Az átázott takaró.

Lehúzott ágyneműm

A jövőért ordít,

Ordít a jövőért,

Fejhangon sikít

A kába éjszakába.

A kurva életbe,

Ízlelgetem számat,

Számat ízlelgetem és

Keserűn köpöm ki

Az összegyűlt nyálat.

Benne van minden,

Ami éjszaka gyűlt,

De gyűjtöm az újabb

Köpésre az űrt.

Próbálom kiadni.

Mindent ami semmi,

Kiadni próbálom

Kiadni, csak kiadni

A kába éjszakába.

Izzadtan, szárazan,

Hahh, mint egy

Folttalan pepita,

Pepita folttalan,

Állok az erkélyen,

Az erkélyen állok,

Magamban, az agyamban

Ideget darálok.

Felaprít az éjjeli átok,

És egyet én is kiáltok

A kába éjszakába.

Úgysem hallják,

Gondolom, gombolom

A meztelen testem,

Testem meztelen,

Kivetkőzöm magamból,

Magamba metszem

Kés helyett kezemet,

Dúsan erezett

Tüdőmből préselek

Préselek tüdőmből

Éjjeli lelkeket,

Hanglelkeket,

Bele, oda, vissza

A kába éjszakába.

A kába éjszakába

Olvadtam én is,

Olvadt a hangom,

És olvadt a vér is,

Mégis megfordulok,

Friss ágyneműmbe,

Párnanyaméhbe bújok,

És ráncos homlokkal,

Remegő végtagokkal,

Rúgok egyet a mába.

Félek. Élek. Félek.

A sötét álmot, éjjelt

Ráhagyom másra.

Alszom, most alszom...

csak ne keltsetek...

És álmomat éberen

nem várva

Zokogok párnámba.

Kint sokévnyi kiáltás

Bolyong. Bolyong,

Bolyong a kába éjszakába.

V. Varga TiborLábosban

Benn vagyok.

Pár száz fok

Égeti a talpam,

És nyomorult

Visszhangban

Magamba olvadok.

Megyek össze,

Zsugorodom.

Ráncos bőröm

Kegyelemért nyög,

Fulladó torkom

Értetek köhög.

Aztán lassan

Már alaktalan

Alakban rájövök,

Hogy sokkal

Rosszabb börtönök

Lakója voltam,

És így holtan

Leszek szabad.

Hát le a fedőt!

Szagold be az

Elfőtt felhőt,

A párolgó havat,

Szagold be

A szénné égett

Magamat,

Szagold be

A szénné égett

Múltamat.

V. Varga TiborTalán régen...

Talán régen himnusz volt,

Most biztos az lett.

Őszinte voltál magaddal?

És mondd,

A jutalmad hogy ízlett?

Látod...

Most egy a szó,

Most egy a gondolat:

Most semmi sem állhatja utadat.

V. Varga TiborVáltozom

Én meg lám itt ülök, egészségesen,

Későn keltem, frissességem végtelen.

Kipihenten, egy könyvbe burkolva,

A tudásban néha nagyokat kortyolva

Gőzölgő kávémat nyugodtan szürcsölöm,

S el – elmerengve egy varázstávcsövön

Látom magamat, amint itthon tanulok.

Hívnak. Nem megyek. Hazudok. Hazug ok.

Végre bevallom. Antiszociális vagyok.

Talán ez is olyan lehet mint egy nátha,

Ami Gábor napjait amortizálja.

Csöng megint. Felveszem.

Hahó?

Kong a csend.

Mindenki  olyan idegen.

Mindenki.

Olyan.

Idegen.

Megint csöng, de nem érdekel.

Furcsa. Itt egyedül ülök,

Előletek menekülök,

mégsem olyan rossz,

Ebben a nagyon gonosz

Szmogos, ködös, havas világban,

Amit pár éve még imádtam,

Lehet hogy tényleg a nátha az oka,

Csak az a baj, hogy Ti vagytok a nátha.

És most elfordulok. És most alszom.

Tessék. Csak szúrjatok hátba.

Bata Gábor: Áldozom

-Fránya betegség hagyj már el engemet

Fáradtan a költő ekképpen merengett

Únta már a dolgot szobájában magán

Üldögélt, gondolta meghallgatják. Talán.

Valaki csak felfigyel hangjára odafent,

Felállt, s a tükörhöz csendesen odament

-Elkoptam. Nem vagyok már igazán.

Sóhajtotta. -Éreztem ezt, ígyaztán

Nem lep meg, csakhát kellemetlen,

Hogy tegnap még fellelhettem

Sok szépet legalább itt belül.

Hallgatódzik. Némán leül.

Semmi.

Kong a csend.

-Hahó! Van valaki idebenn?

Van?

Valaki?

Ide.

Semmi kétség, üres minden.

-Nem hallgat meg senki.

Ideje hát lantom letenni.

Elpusztít gaz nátha kórja,

Kaszája a halált szórja,

Temetésem harmadnapra várjátok,

Beteg testem koporsóba zárjátok,

Ne kelljen már feljönnöm se onnan,

Ne legyen már részem földi gondban.

Ezzel véget ér az átok hátha,

Nem lesz a Földön többé nátha.

V. Varga TiborJanuár 15.

Tökéletesen

undorító nap,

Vacogó fogam

Unalmat harap,

Kilátástalan kilátó

A hasztalan tanulás,

A célok és küzdelmek,

Mint megannyi Mikulás,

Kikben régen hittem, de már

Nem, növekvő sorokkal növekvő

Félelem, hova tart így medertelen életem?

V. Varga TiborAz ember

Rájöttem hogy miért nagy az ember.

Egymagában, szemben a mindennel.

Semmit sem ér egy hatalmas erő

Ha egyszerű és kiismerhető.

V. Varga TiborAz utolsó nap

A Lehelen a mai napon

Rímet lehet venni.

Egyet fizet, kettőt kap!

Keresztrímet? Olcsóbbat?

Jó lesz ez a párosrím?

Nézze milyen nagyszabású

Akció:

-Kete

-Mete

-Élyén

-Égén

Tyű ezt megveszem,

Ez mindenkinek kéne,

Teszek pár szót a

Sorok elejére,

Van remény! Költemény!

Az ég ma túl fekete

Szólt a csillagremete,

Sötét erdő mélyén,

Élete legvégén.

Hát egy kicsit giccses,

Pár helyen törött.

Visszaviszem még ma,

Nem vagyok én lökött,

Visszaveszik csendben

A pult mögött. Tudom.

Van valami más helyette?

Írnom kéne még ma este,

Költő vagyok,

Élnem kell!

Szánjon meg rímekkel.

Rendben, rendben,

Csak magának,

Nemrég feltaláltak

Egy egészen új képletet,

Kedvezményes áron

Az öné lehet.

Nézze meg:

-Ban

-Ürke

-Ülne

-Van

-Tam

Azt a mindenit, ide vele,

Ez most hazajön velem...

Megvan oldva ezzel

Az idei keresetem

Bús fényű csatornákban

Ahol még a fehér is szürke

Ahol még a Sátán is leülne,

Ahol csak csend és halál van,

Egy percre most megálltam.

Ajjaj ez kicsit borongós...

Túl hamis... nem igaz?

Érezni fogják, pontosan tudják

Mi a hazug, és mi nem.

Inkább ezt is visszaviszem.

Valamit adjon, kérem!

Nem megy ma ez nekem,

Valami egyszerűt,

De mégis erőset,

Ígérem, nem zaklatom többet!

Rendben Uram,

De sajnos ez volt az utolsó.

Maga után nem jön több vásárló.

Zárunk. Na lássuk.

-Lap

-Alap

-Tus

-Mus

-Lam

-Mi

-Ni

Hazamentem, megírtam.

Tudtam hogy vége van.

Üres lap,

Nincs alap.

Nincs taktus,

Nincs ritmus,

Nincs dallam,

Nincs semmi.

Sajnos nem tudok több rímet venni.

(Egyébként még az este folyamán

Többen látták testem

Budapesten,

A Duna vonalán.)

V. Varga TiborTükörképem

Tegnap hazaérve

A lépcsőn fölfele

láttam meg

A szobámban ülve

Tükörképemet.

Reggelről maradhatott,

A fürdőszobából,

Ezt látni lehetett

Fáradt szeméből,

Elaludt tükörhajából.

Ült az ágyamon és

Bennem olvasott.

Néha kitépett egy

Tükörkönyvlapot:

Gyűlölte a szégyent,

Mint minden tükörkép.

Tükörmáglyát rakott,

És nézte ahogy ég.

Egyszer aztán ráunt,

Rádobta az egészet.

Millió kis szégyenszilánk

Csilingelve égett...

Túl magasra nyúlt.

Csillámfüstbe olvadt

Az egész rohadt múlt.

Egyszer aztán felnézett,

És meglátott engem,

Majd halvány mosollyal

Felolvadt az ablaküvegben.

V. Varga TiborHajnali látomás

Kifordítasz, belémnyúlsz.

Gömb alakú látomás leszek.

Bennem matatnak a kezek,

A Te kezeidet érzem.

Simogatnak, kényeztetnek.

Furcsa.

Labda lettem. Ledobhatsz.

A galériáról, vagy magadról.

Érzem a hatalmat és

érezlek Téged,

Aki hatalmat csurgat

Belém.

Érzed?

Ahogy alszol és egyre több vagy?

Ahogy nagyítja az odaadás

Az álmodat?

Érzed magamban magadat?

Másfél óra alvás,

Amiben csak alvás nincs.

Megkaptam egy részt belőled.

Másfél óra ébren,

Ébrenlét nélkül.

Igazából a kettő között lebegve.

Homályban, ködben,

Alkoholgőzben,

A fáradtságtól aléltan,

Most végre, kicsit, talán

Megtaláltam magam.

Titkos levél

Mindenkinek van dolga,

De éjjel senkisem rohan.

Alusznak a sötétben

Nyugodtan, boldogan.

Van, aki titkos levelet ír,

Mint én teszem, (ez titkos levél).

Egy fiatal, zavart srác, aki csak

Remél, remél, s remél.

-----------------------------

És befejezetlen verseit

Csak írja szüntelen.

Mert nem hiszi hogy bármi is véges,

Hanem, hogy végtelen.

Szóval nem lesz költő belőle,

De még igazán lehet,

Olyan ki ír, és ír, és ír

Egy titkos levelet.

V. Varga TiborRandi

Zakó, szájfény, parfüm, ruha.

Szívdobogás nélkül mentek el.

Meglátták a másikat, semmi robbanás,

Nem volt több egyik sem, mint egy

Reggeli vizelés, esti fogmosás.

Az első pillanatban leosztották a lapokat.

Ő az első Helló val meg akarta dugni,

Az meg csak adta a szépet neki,

Játszott vele és játszott a szavakkal.

Mindkettő kristálytisztán tudta:

Nem a másik a kifogott aranyhal.

Nem is béka, nem is herceg, de azért...

Teltek az álgyönyörű gyertyafényes percek.

Pezsgő, vodka, kaviár, kovászos uborka,

Forintba ölt vágyak ízbe csomagolva.

Üresre unt tányér, láng színű hazugság,

Mosolyok és bókok mögött

Csak megszokott fáradtság, szárazság.

Nincs kedved? Jaj dehogy... Ó dehogynem.

De jaj bocsánat, a nevedre nem emlékszem.

Ó igen. Szép név. Ott tartottunk, hogy...

Utána hazaviszel? Persze – mondta Ő

(A válasz Hellónál tudta már, hogy övé lesz a nő).

Melltartó, öv, cipzár, húha.

Szívdobogás nélkül mentek el.

V. Varga TiborMás világ

Az éjszakai film

Megint

Megmaradt

Bennem.

Az Isten sakkozott

A Sátán ellen.

Én voltam a bíró,

A csöndet parancsoló.

Ki pár lépéssel előttük jár...

Sok meccset láttam már.

Ez se más

Látomás.

Játszottak. Gyerekek.

Ügyetlen lépésekkel

Egymást gáncsolva,

Nevetve milyen szar

A mennyben a politika,

És az a csőtörés az alvilágban

Még mindig büdös van?

Ja... dehát ez van.

Elvoltak, játszottak, kedvesen.

A végén hazamentek,

Nyertesen, vesztesen.

Őt ott fenn a fia várta,

Azt meg lenn a neje.

Mindkettőnek megvolt

A maga helye.

Én meg néztem a táblát,

A bábuk arcán a mosolyt,

Ne vedd komolyan...

(én sem ezt álmodtam)

Ne vegyél komolyan semmit,

Nézd meg mennyit

Járnak ide oda nevükben,

Mennyi a hívő és

Mennyi a hitetlen,

Ne vedd már komolyan,

Ha már Ezek is játszanak.

Normális körökben

Régóta nincs harag.

V. Varga TiborHatalom

Észrevenni

mások apró kis botlását,

Látni

mikor pirulnak

Figyelni

hogy azt hiszik csak ők látják magukat,

kislányos zavarukban

ha az arcomra néznének,

azonnal elsüllyednének.

Rendes vagyok.

Elfordulok.

Mert én ezt akarom.

Na ez a hatalom.

V. Varga TiborAz egyszemű nőkről

Figyelj, Te bele tudnál szeretni

Egy egyszemű nőbe?

Most mondd...

Miért kell kőbe vésni,

hogy a szép nő kétszemű?

Te is megnyúznád magad,

mint az álmomban az alak?

Beleőrülnél Te is, hogy

Körülötted falak,

Melletted mézédes szavak,

Mezítelen mindenki,

Téged szétvet a vágy,

Vár sok sok sok ágy,

És az ágyakról mint őrtornyokból

Minden felől rádbámulnak,

Egyszemű lányok figyelnek.

Tán csak érintened kéne őket,

És a varázs alól kivétetnek.

Te is elhánynád magad?

Miért urad a külalak?

Te is puszta körmöddel

hántanád le a bőrt az agyadról,

hogy megszűnjön a nyomás,

mely szétveti fejed?

Megbolondulnál a kedves

szavaktól? Széttárt lábaktól?

Félsz? Gyere, legyünk egyek!

Inkább a halál?

Képzelj el egy lányt,

Gyönyörű testtel,

egy szemmel a fejen.

És talán ha elalszol,

vagy épp ha felkelsz

szóval gondolkozz el...

ne akkor kelljen!

V. Varga TiborSakk II (sakkmatt?)

Véletlen gyere már,

Akármerre is hányódsz,

Kicsit már szűkös ez az a8,

Új játszmát kérünk.

Válassz már szét minket,

Ontsad szürke vérünk.

Görnyed langyos koronánk

A döntetlen súly alatt.

Hiányzik a régi szín,

ez már olyan matt...

V. Varga TiborSakk

I.

1. Ez egy sakkjátszma.

Minden világos.

Van egy világos,

és vagy egy

nem olyan sötét.

Kezdjünk játszani kérlek.

2. Egyenlőek vagyunk.

Az elejétől.

Néha én, néha Te

mész elöl.

Menekülök, menekülsz

valaki elől.

Profi sakk.

Rejtett indulatok?

Vagy őszinte vagyok?

3. Minden bábu egy egy titok

Leütök amennyit bírok,

Üsd le Te is ami zavar.

Túl sok kérdés

Vihart kavar.

4. Hullnak a bábuk,

lassan ketten maradunk.

De eddig is így voltunk...

Király,

Királynő,

64 négyzet.

Keressük egymást,

és keres minket

a végzet.

5. Mígnem egyszer

titokzatos

szél kél

h1 – a8 irányban...

Lassan egybefújja

a két bábut.

egy mezőn állunk,

ki tudja meddig.

Pepita síkságon

összeforrt szürke,

Szerelmünket egyedül a

Véletlen szülte.

Juhász KristófZozóbaba és a pótlapmanók

Zozóbaba végre hosszas hiszti után lefektette anyát és apát, elégedetten leoltotta a villanyt, és kedvenc jógapózába gömbölyödve szakrálisan álomba hortyantotta magát. Azaz csak hortyantotta volna, ha nem hallott volna az ágyból valami furcsa neszezést. Fülelni kezdett, mert első rémületében azt hitte, anya és apa is belépett abba a klubba, melynek tagjai iparszerűen gyártják a kistestvéreket a családtámogatásért, vagy mert egy Ratzinger nevű csúnya, kopasz bácsi azt mondta. Szerencsére nem erről volt szó, anya és apa vicces, egymásba gabalyodott sziluettje helyett valami egészen mást, sokkal furcsábbat látott. Anya mellén három potrohos, denevérszárnyú manó ült, az egyiknek osztott szeme volt, mint a szitakötőnek, a másiknak egyáltalán nem volt szeme, csak valami antenna a feje búbján, a harmadiknak pedig tizenkét kis fekete gombszeme körben a fején. Viszont mindegyiküknek hosszú, hegyes csőre, és rengeteg csápja volt, amikkel hevesen hadonásztak, és zümmögve vitatkoztak valamiről.

-         Kik vagytok? – kérdezte szigorúan Zozóbaba.

-         Mi vagyunk a pótlapmanók, és most gonosz varázserőnkkel elapasztjuk édesanyád tejét. - válaszolták a pótlapmanók.

-         És abban mi a jó nektek, pótlapmanók? – kérdezte Zozóbaba, aki csöppet sem ijedt meg.

-         Hát nem tudod, hogy mi vagyunk a pótlapokon ki nem töltött rubrikák lakói? Hogy mi vagyunk a Csömörletes Hivatalban élő Nagy Lapmanó szerencsétlen gyermekei? Mikor anyánk, a Nagy Lapmanó szétszórja a világban pótlapjait a gyermekgondozási segély igényléséhez, az anyasági támogatás igényléséhez, meg a családi pótlék igényléséhez, mi már korgó gyomorral várjuk, hogy aki a lapokat kitölti, tintával enyhítse szomjunkat, és golyóstollal vakargassa potrohunkat. De mivel soha nem töltik ki az összes rubrikát, éhesek maradunk, és éjszaka előjövünk, hogy szörnyű bosszút álljunk azon, aki éheztet minket. És most ne zavarj, dolgunk van!

-         Pisi csobban, kaki pottyan, álljatok meg azon nyomban! – kiáltotta Zozóbaba a körbefülű babák ősi tántorító átkát. Az átok most is hatott, a három pótlapmanó úgy megtántorodott, hogy leesett anya melléről a padlóra, és nagyot koppant.

-         Na idehallgassatok, tintanyalók! Arra nem gondoltok, hogy ha szerencsétlen anyák az összes rubrikát és rovatot kitöltenék a pótlapokon, soha nem kapnának támogatást, mert a Csömörletes Hivatal négyszemű szürke öszvérei nem tudnák elfogadni az így kitöltött papírokat? Hogyan is tölthetné ki anya az összes rubrikát, mikor nem lehet egyszerre rokkantnyugdíjas, bevándorló, kiskorú, nagykorú, örökbefogadó, gyám, vak, tanuló, elvált, özvegy, együttélő, különélő, munkanélküli, közalkalmazott? Az összes rubrikát soha senki nem fogja kitölteni! Minden édesanya tejét elapasztanátok egy buta félreértés miatt? Miért nem osztjátok meg egymással a kitöltött rubrikák tintáit testvériesen? Hiszen testvérek vagytok! Úgyis minden családban más és más rubrikákat töltenek ki, valamelyikőtök mindig ihat tintát, és mindig vakargatják majd a potrohát. Akinek a rubrikáját épp töltik, az eztán nem mohón fellefetyeli az összeset, hanem ad belőle testvéreinek is, ahogyan majd ők is adnak neki. És még egyszer meg ne halljam, hogy anyák tejét apasztgatjátok, mert rettenetesebb átkokat is tudok, mint a tántorító. És ha az sem elég, hát itt van ez a pelenkásvödör, teli a használt pelenkáimmal, de három potrohos pótlapmanónak még éppen van benne hely… - ilyen bölcsen és bátran beszélt Zozóbaba. A három pótlapmanónak több se kellett, hanyatt-homlok igyekeztek vissza a rubrikákba, és megfogadták, hogy eztán testvériesen megosztják egymással a tintát, és továbbadják egymásnak a potrohvakargatást is. És azóta a világon soha, semelyik édesanyának nem apad el a teje.