MyOTHERSIDE

V. Varga TiborNaplemente Malmöben

Lebukott a nap a Torso mögé,

Egyenesen a tengerbe hullt,

Narancssárgába borult a világ.

Találkozott a jelen, a múlt,

A jövő, és az álmos Øresund.

V. Varga TiborÉjjeli hó

Befedte a házakat, a közeli templomot,

Betakart engem is az éjjeli hó.

Alszik a város és vele alszik a fehér takaró.

Ha idelátogatnál most csönd fogadna,

Szokatlan nyugalom, valami belső,

Elnyújtott, ásító vasárnap-gondolat.

Elálmosodnál, mellémfeküdnél,

Összebújnánk a hó alatt.

Bata Gábor - Manderley-ház


Úgy sértett e jégmosoly és csak ő nézett így!

Suttogó percek rebbenő árnyalak
Köröttem holt lelkek szárnyalnak
Suhanó csend néma szoba
Álmom riadtan rebben tova
Szorítom magamhoz kedvesem
Nem adom nem veszi el senki sem.
Miért hűl ki a kezem? Miért remegek?
Haláltáncban surrogó dalok rebbennek
Fülemben cseng. Meghalt ő…. Megfulladt.
Végtelen éj. Nem hiszem, hogy elmúlhat.
Hallgatom, hogy sóhajt e még
Kerülget vad hideglelés.
De megérzem aztán szíve dobban
Megnyugvás tüze szívembe lobban.

Készen állj…
Jöjj szörnyű az éj…
A halálnak terád ma van ideje….

V. Varga TiborMutasd magad

Nyisd ki az ablakot,

Tárd szélesre, húzd fel a rolót, nyisd ki a reluxát,

Húzd szét a függönyt, és csinálja valami olyat

Amit csak úgy csinálnál, ha nem nyitottad volna ki,

Ha nem tártad volna ki, hanem húztad volna fel,

Ha nem húztad volna szét. Legyen egy a kettő,

Kettő az egy, mert ma minden, ami ott van

A hátad közepén, az agyadban zizeg

Végre szabadságra megy.

Bata Gábor - Minden csak komédia

Minden csak komédia
Néha nagy elfojtott sikoltás tép belül
Minden látszatbékén, örömön felül
Ez nem a pillanat feltörő dühe.
Nem. Nem a szem a lélek tükre.
Mindenem mutatvány, vérem a játék
Nekem a színlelés ismerős tájék.
Lassacskán legyőztem, szunnyad az átok
De csak egy szikra mit mindenkor várok.
A bennem dübörgő vulkán elsöprő
Félek vad dühöm járvány s fertőző
A négy lovas a Végén lakik itt mélyen
Itt vannak nem mennek akárhogy kértem
Egyszer eljönnek rémísztő gyötrelem
Elviszik kit addig magamhoz öleltem.
Sivár, torz lelkembe vissza nem térnek
Mit akartak, addigra mindent elértek
Ki leszek nélkülük? De velük ki vagyok?
Éntőlem jobb ha nagyon is tartotok.
De várom a megváltást hogy egyszer kiderül
Nem a gyámoltalan az aki megbékül:
Az hős csak igazán ki tudja, hogy menekül.

V. Varga Tibor2012

2012, indul, kezdet, legyen egy új év.

Biciklivel a Södra Förstadsgatanon

Nem ülök rajta. Súlytalan pedál. Tolom.

Ha gyorsan vége lenne, megszakadna a szívem,

A nap fagyosra hevít néhány könnycseppet,

Kis prizmák a szélben.

Még nem tudom merre tartok,

Élvezem az utcát, hallgatom a zsivajt,

Szőke tengerben jégtáblák között

Fürödve kortyolok egy forró italt.

Végigmennék itt még párszor,

Egyedül, vagy úgy hogy senki nincs velem,

Ez az egyetlen utca ahol nem baj

Hogy nincs egyetlenem.

V. Varga TiborÚj ruha

Vedd fel az új ruhád,

Lélegezd be a textil gyári illatát,

Fesd be a világot te-színűre.

Aztán, ha végeztél, majd ülj le

És csendben mondj el egy imát,

Vagy  inkább add oda nekem a ruhád.

V. Varga TiborCsendesen

Indulj el, kezdd lassan, és úgy is fejezd be, ne siess.

Érezzem a háton a vérző sebeket és

Figyelj most arra, hogy soha ne legyen

Annyira jó, amennyire jó lehetne, kicsivel

Lejjebb, kicsivel feljebb, ott, nem, mégsem,

Pont jó. Úgy. Csendesen.

Beállt a világ, lassú hullámmozgásban

Egy most a kettő, te és én, énte, teén,

Talán a pokol legalján, talán a menny legtetején,

Talán a kettő között félúton, egy ágyon,

Ami egyikünké sem. Ne gondolkodj, hallom.

Pont jó. Úgy. Csendesen.

Benned vagyok, részegen, de színjózanon

Átélek minden zizzenést, kiélesedett

A tér, és hallom ahogy zubog benned a vér,

És amikor hozzámér a fogad? A hajad? A

Kezed? Vagy... nem számít. Most semmi sem.

Pont jó. Úgy. Csendesen.

V. VargaTiborKártyás

Szétcsúszott sorsú hármasok, tízesek,

csendéletszerű kusza, rendezetlen talon

Állítsd élére őket, hangja legyen, keverj!

– küldöm ezt valami univerzum urának,

valami fucking laza mesterkártyásnak,

valakinek ki felül van, a pakli tetején,

felül van 52 életen, felül jón s rosszon,

keverjen engem és jó lapokat osszon,

rendezzen át, s emeljen olyan helyen,

hogy ne vágja ketté kártyakarrierem –

Mindenség bajnoka, add hogy adu legyek,

hogy bármit is rakj elém élet, felülüsselek,

legyek híd, legyek születés és halál, minden

legyek meg nem szűnő, halhatatlan játék,

lehessek én mindenkinek szóló ajándék,

legyek én egy életre szóló kéjes nász,

legyek tízes, bubi, dáma, király, ász.

V. Varga TiborGood night

People. Shouting. I can hear some words, it’s a different language, it’s a different culture, it’s a different country. Country of shouting. Crowded bus, somebody, just hit me. Why? My wallet is stolen, they tore my clothes and they are shouting. Are they drunk? Maybe. Nothing is forbidden. You know, when I was a child I... don’t have memories, this loud noise has already squeezed out everything from my brain. Big emptiness full of halved words. I don’t understand anything. I’m a pill, take me, swallow me, pretend that I will heal you. Just wake up from your existence and drink, drink a shot, drink a beer and take your pills, you can’t sleep, can you? I’m full of nothing, why would I help, who do you think I am, and by the way who am I? I thought I know myself, I try to figure it out myself, but I just can’t, because I’m in pain, and everything is foggy and everything stinks. It’s heavy. I cannot see, I cannot smell and I am not able to move, million pain-bricks over my head crushing me. God, who doesn’t exist, who I just can’t believe in, please help me, I’m desperate.

I want to die. I am weak to finish it but I am weak to live further.

So I am going to sleep, I will let the time take care of everything.

Good night.

V. Varga TiborReggel

Reggel van, még nem kelek fel,

lesz még erre idő, időzz el velem

a félálomban. Csendben, tagadd le

a felkelő napot, hazudj a világnak.

Most szép, nincs rajta repedés,

a fény megtörik rajtunk, és én

(talán az álmomban,

talán az álmodban)

kisöpröm arcodból a hajad.

V. Varga TiborLevél

Levél, távolról, messziről, fel az égbe, valakinek, lebonthatatlan falak kőművesének, végtelen pusztítónak. A levél majd halkan átlibben egy tüzes karikán, a hamvak talán az égbe szállnak, talán a földre hullnak. De neked szólnak a hamvak, a te bőrödre tapadnak, a te szemedbe szállnak, miattuk sírsz.

Sírsz? Szoktál sírni? Szoktál szomorú lenni? Csak az szoktál lenni, én úgy látom. Vagy talán üres vagy, megkoccinthatnám a héjadat és millió szilánkra esnél szét? Pengő szilánkok, csilingelés, karácsony. Vidám vagy akkor? Belül vérzel? Mit érzel? Tedd a kezeid a tarkódra, szoktad néha úgy, fejtsd fel a bőrödet, hámozd ki magad magadból, találkozzunk, itt az utcában, távol mindenkitől, távol Magyarországtól, távol a keserűtől. Vegyünk be egy tablettát, szívjunk el egy cigit, füstölögjünk az égbe, izzunk fel, aludjunk el, keljünk fel és gyújtsunk rá megint. Ölelj meg, én visszaölelek. Megölellek, ölelj vissza.

Szeretnél megölelni? Milyen hozzámérni? Csobog a vér, az idegsejteken végigfut valami furcsa áram. Eredet, születés, halál. Belőled vagyok és Te leszek. Közös az utunk, minden idősíkunk, közös a szemünk. Amit látok, Te is láttad, és amit Te láttál én látni fogom. Nem tudom jól van e ez így, de így van. Nyiss ki egy könyvet és mondd el mit olvastál. Ha én olvasok, sokszor te vagy a sorok között. Nézel a sorok közül, nem vagy vidám, szomorú sem vagy, de valahogy mégis mindkettő, egy kicsit, mégis. Titkok, vágyak, elbaszott évek, minden, mindenség. Néha minden vagy, néha senki nem vagy. És tudom, ez borzasztó, akarom, nem akarom, akarom, nem akarom.

Most akarom. Holnap talán nem, ezért a jövőbe nyújtom ez a levelet, kicsit neked, kicsit magamnak, azokra a napokra.

Ha mindezt nem értetted, csak szeress. Vagy csak próbáld meg.

Malmö, Svédország

V. Varga TiborTúllenni

Tudja, hogy figyelsz,

Neked írja ezt.

Céllal, céltalanul,

sorokat hegeszt,

egymás után,

kusza sorok,

esetlen rímek,

kifáradt torok.

Hagyd, hadd írjon,

ez maradt, ennyi,

nem akar már

a napra kimenni,

és ott beleordítani a végtelenbe azt, hogy baszd meg, a múlt a jövő és a jövő a múlt, history repeats itself, miért nem láttam előre, és potyognak a könnyei, és fuldokolva ordít, fehér, hangtalan ordítás, és csak az hallja, aki érti, csak az érti, aki tudja, és csak az tudja, aki átélte, és csak az élte át, aki ő maga, ordít, suttog, néma. Csend. Egy csepp bölcsesség, hiányzott? Egy csepp a tegnapból a mához.

így csak ír,

íróasztal, fiókok,

gyűrött lapok, sorok,

esetlen rímek,

elapadt könnyek,

félredobott könyvek,

ez maradt, ennyi.

nem akar már

a napra kimenni.

V. Varga TiborÁlom volt

Együtt. Új. Meghasonlott szerelem.

Távol, egy új hazában, a régit elmostad,

csillogva fekszik az emlékszárítón,

élesek a kések, véresek a vérek,

az italok mind vízből vannak, olyan

tiszta itt minden, lehetett volna ez

olyan jó, mint még soha. Történet,

történelem, mögöttem távol,

távol a jövő, egy nagyon távoli

múlt. Felébred, megmossa az arcát.

Álom volt. Nálam volt. Mondhatnám,

megholt. De csak meghalt. Nincs

még olyan rég.

V. Varga TiborTitok

Vékony papírszalag,

rajta ujjlenyomatok,

kinyomozható szavak,

szárad a tinta, titok készül.

Talán összetekerhetnéd,

nekem, vagy magadnak.

Azt hittem, végre itt lesz.

De nem, te odaraktad.

Csalódás, csak megszáradt

tinta, ráncos, öreg, üres,

el nem hitt szavak.

Ami megfojt,

ami leszív,

beszív.

Vége.

V. Varga TiborTalán ez egy olyan ima...

Talán ez egy olyan ima,

ami feljebb száll a szokottnál,

csak kiejted a szót, kiejted a zsákból

kölcsönszavakat kéregetsz mástól,

elhagyod magad, kívül vagy az űrön.

Kívül vagy mindenen, látod önmagad

és ez az ima az, ami örökre megmarad,

belédég, kifacsar, elpusztít, feléleszt

és nem hiszed hogy ez a csoda

bármikor is elég lesz.

Talán ez egy olyan ima most,

ami feljebb száll a szokottnál,

Vagy talán csak megint

túl sokáig boroztál.

V. Varga TiborVillamoshalál

Csilingel, fékez, megreng a föld.

Bedől a kanyarba a villamos,

egyre gyorsabban lassul a világ.

Mígnem megáll, elhalványul,

Nem marad más, csak a halál

sárga teste, egy jövő nélküli

Combino, egy úr aki vezette,

s száz meg száz utas. Gondolatok

nélkül, üresen ring a világ,

Minden vele szédül.

V. Varga TiborÁlomcsapda

Álmodd meg azt, hogy

nem álmodsz semmit,

hogy az éter közepén

számolod a mennyit,

és ha elfogy, felébredsz

és egy másik álomba

kelsz bele, nyúlós

tésztává válva leszel

álomkenyér bele.

V. Varga TiborAz ismeretlen holdba tekintve

Egy kráterbe nézel és tudod:

Ez most valaminek a helye.

Talán Neked, talán egy égi

testnek lesz ma új neve.

V. Varga TiborEsik

Az ablak alatt húzott el az esőverte autóbusz,

Az ablakon csorogtak kövér esőcseppek.

És a cseppekben megannyi Föld-glóbusz,

Összeálltak, érré duzzadva a földre estek,

S a rengeteg bolygó a könnyekben ázva

Öntudatlanul sordódva az elmúlás felé,

Koszos, szürke szagú pocsolyákkal parolázva

Került a halál színe elé.

V. Varga TiborHiú remény Utca

A Hiú remény Utca

én szám alatt

kivirágzott egy

buta gondolat.

Nekidőltem,

megöleltem,

s ő megragadta

torkomat.

Aztán elbújtam.

Szégyenemben.

Nézd, most egy

új álcám van.

Abban sírok

közszemlére a

megfojtott vágyak

lerombolt házában.

Tordai Lili - Vers a születésedről

Egyszer 87 telén, 
megfogant egy kis legény. 
Anyukája hírét vitte, 
apukáját is meglepte. 

Apukája azt akarta, 
Pityu legyen a neve, 
Mert az apja nevéből még, 
Nem volt neki elege. 

Lány lesz akkor legyen Kati 
Ezt mondta az anyuka, 
De ha a név öröklődik, 
Akkor legyen Marika. 

Négy hét után megtudták hogy, 
fiuk fog majd születni. 
a boldog pár a Tibor nevet 
választotta őneki. 

9 hónap elteltével, 
magzatvize elcsorgott, 
Péterfybe vitték rögtön, 
kismamát s a porontyot. 

Befektették ágyikóba, 
S megszülte a kisbabát, 
mindeközben apukája, 
a folyosón álldogált. 

Csörrentek a telefonok, 
S jöttek rögtön mindnyájan, 
a kisbabát megcsodálni, 
ki szunyókált pólyában. 

Gratuláltak a szülőknek 
Mind az összes nagymamák, 
Kati mama el is mondott, 
hálaképpen egy imát. 

Pár nap után hazamentek. 
Gyerekükben gyönyörködtek. 
Eltelt 23 év, 
s befejezem a mesét. 

V. Varga TiborAz út

Ha marionettnek érezném magam,

már rég alattad állnék, magamra hurkolnám

az összes zsineget. Táncolnék alattad,

várnám hogy rángasd a madzagot...

De nem vagyok. Most inkább

Kidobnám a szemétbe

az összes maszlagot,

Megenném a maradékokat,

felfalnám a felesleges színeket,

Kiharapnám a múltból és a jövőből

A lerágott csontokat, rágós részeket,

Elfogyasztanám vacsorára:

a csendet.

Valahogy így akarnék rendet.

Egy út, egy ösvény, nincs szegély.

Nincs seb, nincs heg, nincs fekély.

Csak puha, bársony bőr van,

és az út, rajta, át,

körbe-körbe, rajtad.

Nincsen más ezen kívül.

És ha van...

hagyjad...