V. Varga TiborLevél
Levél, távolról, messziről, fel az égbe, valakinek, lebonthatatlan falak kőművesének, végtelen pusztítónak. A levél majd halkan átlibben egy tüzes karikán, a hamvak talán az égbe szállnak, talán a földre hullnak. De neked szólnak a hamvak, a te bőrödre tapadnak, a te szemedbe szállnak, miattuk sírsz.
Sírsz? Szoktál sírni? Szoktál szomorú lenni? Csak az szoktál lenni, én úgy látom. Vagy talán üres vagy, megkoccinthatnám a héjadat és millió szilánkra esnél szét? Pengő szilánkok, csilingelés, karácsony. Vidám vagy akkor? Belül vérzel? Mit érzel? Tedd a kezeid a tarkódra, szoktad néha úgy, fejtsd fel a bőrödet, hámozd ki magad magadból, találkozzunk, itt az utcában, távol mindenkitől, távol Magyarországtól, távol a keserűtől. Vegyünk be egy tablettát, szívjunk el egy cigit, füstölögjünk az égbe, izzunk fel, aludjunk el, keljünk fel és gyújtsunk rá megint. Ölelj meg, én visszaölelek. Megölellek, ölelj vissza.
Szeretnél megölelni? Milyen hozzámérni? Csobog a vér, az idegsejteken végigfut valami furcsa áram. Eredet, születés, halál. Belőled vagyok és Te leszek. Közös az utunk, minden idősíkunk, közös a szemünk. Amit látok, Te is láttad, és amit Te láttál én látni fogom. Nem tudom jól van e ez így, de így van. Nyiss ki egy könyvet és mondd el mit olvastál. Ha én olvasok, sokszor te vagy a sorok között. Nézel a sorok közül, nem vagy vidám, szomorú sem vagy, de valahogy mégis mindkettő, egy kicsit, mégis. Titkok, vágyak, elbaszott évek, minden, mindenség. Néha minden vagy, néha senki nem vagy. És tudom, ez borzasztó, akarom, nem akarom, akarom, nem akarom.
Most akarom. Holnap talán nem, ezért a jövőbe nyújtom ez a levelet, kicsit neked, kicsit magamnak, azokra a napokra.
Ha mindezt nem értetted, csak szeress. Vagy csak próbáld meg.
Malmö, Svédország
Utolsó kommentek