Bata Gábor: Légy művész!
/Willy Münzenberg naplójából/
Bata Gábor: Légy művész!
/Willy Münzenberg naplójából/
Barnás Máté - Szombathely 1.
V. Varga TiborAlakok
Van pár lány kikbe halni édes.
Alakok hol végtelen, hol véges
Vonalak, testek fúrják át a papírt.
Mindent ami íratlan, mindent ami leírt.
Átlyukad a fehér űr, átlyukad a szín.
Formátlan szakadáson áthallik a kín.
Kikbe haltál eltűnnek, s kiszakad a ma.
Elvesztek az alakok... Sírd magad haza.
V. Varga TiborLélekbiológia
Egy apró sejt
emberré lett.
Egy mikronból
Emberélet.
Érted?
Légy érett...
Ez vérted lehetne?
Ne ölj semmit
Más elméletekbe?
Hát akkor...
Lettünk.
Vagyunk.
Hogyan?
Agyamban az inger
Körbekörbe rohan.
Érjetek egymáshoz
idegsejtek!
Mert sejtek valamit.
Sejtetek valamit.
És ezzel most
Sejtetek valamit.
Hogy Vagyunk.
Hogy vagyunk?
Köszönjük jól.
Kiáltja milliárd fehérje.
Mindegyik küzd, hogy
a lelkem utolérje.
Jóóól vaaagyook.
Zengi az enzim.
Végtelen sejtemben
Végtelenebb müezzin.
Most alszom.
Mégis élek.
Cirkuláló véremmel
Zenélek.
Az izom ma moziba
megy?
Tök olcsó a jegy -
Feszül a hangszál
és áramlik a levegő, mi?
Ebben belenőni
Nem nehéz...
De hol vagyok én?
Mindennek legtetején?
Egy reakciókupac
legvégén
Játszom magammal?
Ha leszúrlak,
vagy ordítok
az adrenalin a bűnös?
Ha kevés az endorfin
Csak innen jön a bú? Nos...
A kérdés nyitva.
A válasz pedig ki van zárva.
Mert nincs egy árva
Fehérje
Ki e kérdést megértse.
Közel vagyunk.
Közel vagyunk...
de mégse.
V. Varga TiborGondolat
Hányd le a szakadékba!
Mindent ami kötelező.
Csukd be az ablakot,
Ha ez egy felező
Tizenkettes.
Ez rettenetes.
Fogd be a szabálytalant
Művészet parabola
Ne izgasson kérlek hova
Tűnt az ihlet.
Ami régen OTT volt.
S most újra ITT lett.
Kérlek hányd le
Azt is, ami nem folyik,
Fejedről a papírra
Szavakból az agyakba,
Agyakból újra papírra.
Jaj ha így lenne.
Az egész világ írna.
Az lenne a jó vers.
Hát írjunk olyat.
Céltalanul, de ezzel a céllal
Kérlek!
Őszintén bánjunk
A szavakkal.
Karodba zárta homályos,
Gyermeteg voltom féltő karod.
Én nem voltam, nem leszek,
De ha akarod, vagyok.
S nem bánt talán a dübörgés a mellkasodban.
Fél perc maradt.
Bennem folytál az éggel, csodás patak.
Hogy színészek legyünk, most szabad.
Játszd, hogy mondja Thisbe:…!
Oh, Pyramus! Ez legyen szavad:
Ha nem adtak, és itt a fal közöttünk,
Még e tenyérnyi résen leheljünk
Csókot, s titkokat!
És ha adtak,
E falnak őreként
Állni hosszan, fájdalmasan,
Sután…
Csak nézzük egymást!
Én elfogadtam,
Kihuny a fény,
És most: felvillan!
S találkozunk a taps után.
Karodba zárta homályos,
Gyermeteg voltom féltő karod.
Én nem voltam, nem leszek,
De ha akarod, vagyok.
S nem bánt talán a dübörgés a mellkasodban.
V. Varga Tibor0 perc
Állj meg egy percre!
Hisz ég a talpad.
Mindig mozgásban,
értelmetlen blabla,
Felesleges körök
napok mögé bújtatva.
Börtönbe zárva
Mozgó börtönbe,
Fut végig az utcán.
Csóva van... mögötte.
Ugyanaz a csóva,
amit maga előtt viselt.
Kitűzött céljainak
Mindegyike selejt..?
Felejt, felejt,
de talán, talán
MA az éji MAgány
végre megadja:
Megáll egy percre.
újra elolvassa.
V. Varga TiborÉlj úgy
Élj úgy mint az éter,
Legyél egy az éggel.
Mondd hogy mindegy
- Persze csak ha igaz -
Bajodra senkitől
Soha ne kérj vigaszt.
Oldd meg inkább Te.
Vagy segítsen ki akar.
Jótét lélek szellő
Jó hullámot kavar.
Örvénybe ha kerülsz
Csukjad le a szemed,
Élvezd a szédülést
- ha a veszélyt élvezed.
Ha pedig nem...
Hát akkor dőlj hátra.
Meghalsz vagy túléled...
Nevess a világra!
Élj úgy mint a Semmi,
Mert így a legjobb lenni.
Bata Gábor: Menj
Tépkedem az út szélén a kórót
Keresgélem hátha nő virág.
Nem találok már szőlőt se szólót,
Csengő Barack mondd Téged benn mi rág?
Szép voltam s bohó
Szirmaimba vettem
Viharban mint szélfogó
Menedéke lettem.
Kicsi volt még. Fázott.
Kérte hadd maradjon
Az esőben megázott
Kicsit megszáradjon.
Hagytam és ő itt maradt
Enyém lett és én övé
Bányásznak egy szép smaragd
Nem engedtem el többé.
Azt gondoltam én fogom
Én tartom őt vissza
Dehát van rá jó okom
Nektáromat elissza.
Felnőttem s ím ragyogok
Ha nap süt e világra
Csengő hangon dalolok
De szívem rég kirágta.
Nem engedem nem lehet
Többé én is Ő vagyok
Ha kibújik belőlem
Már nem vethetek új magot.
Én nem tartalak elmehetsz
Tőlem bármit megtehetsz
De szívem kongó termeit
Titkos varázskertjeit
Csak Te töltöd be ezután.
V. Varga TiborFél deci kéj
Már megint szürcsölöm a kávét,
És elmerülök benne.
Bárcsak az egész élet
egy csésze kávé lenne,
Gondtalanság, lubickolás,
fulladásos halál.
Pörkölt, forró erotika
Mi a zacc között talál.
Meztelen testével
Ellepi a testemet,
Reggelszagú illatával
Felemeli estemet.
Egy kis pohár gyönyör
Egy fél deci kéj.
Ha megkóstolnád tudnád.
-Kávézz! ne élj.-
V. Varga TiborÉgtájak
Agyamat a Nyugat szívja
Lelkemet a Kelet.
Felváltva - ahonnan hívnak -
Jobbra, balra megyek.
Adjál össze, +t meg –t,
0 jön ki végleg.
Kérlek Észak rúgjál seggbe
Hadd repüljek Délnek.
V. Varga TiborShow!
Szóval show – t akartok
És nem megérteni.
Legyetek az étel,
És én a showtartó
Éhezzétek a műshowrt,
Mint a showtlan étel,
Mint a showtalan élet.
Akkor ez egy ilyen
performance,
Vagy performansz.
Hát jó, kezdem mindjárt itt.
Meggyújtok egy cigit,
Hadd égjen a kezemre.
Jajj várjatok, ez gáz
Szikra kell mi begyújtsa
De... nézzünk az öngyújtóra
Ez maga az idő.
Öngyújt óra két perc:
Perc perc hallatszik a köszörű
Szikrát ad egy új állapotnak,
Szikrát, secret.
(vállveregetés, jó gondolat, értékeltük mondatodat)
Az öngyújtót kiveséztük,
Hadd meséljek magamról.
Egyrészt szeretem a szabadságot,
Másrészt,
Kicsit kopog a cipőm talpa,
Nem vagyok buzi,
Csak igényes.
Igény. Szomjazom az igényt
És az igét. Szeretek gondolkodni,
Nem mindegy hogy hogy nézek ki?
Lehet rajtam gazdag póló,
Ülhetek ezüstmetál Polo –
ban. Bam, bam..
Lélekharangot húz az előítélet –
Neki már leesett.
Leesett Ő is a mélybe.
Ő volt a főellenség.
Nyertem.
((Nincs igazi
Vakáció, ováció,
Gratuláció
(és semmi latin eredetű örömteli szó)
Amíg van:
Prekoncep... előítélet.))
Na most már hagyjunk engem.
Nézzünk meg engem,
Anyám azt mondta legyek őszinte
Ő szinte volt csak őszinte,
Mert ez nem olyan könnyű
Ebben a versben még nem hazudtam,
Bár van pár gyanús rím,
És néha figyellek titeket
És gyűjtöm az arckifejezése
Tek.
Szóval próbálok őszinte lenni,
Csak ennyi.
Folytassuk a sort, nézzünk Titeket:
Akik próbáljátok (próbáljátok?) magatokba
Fogadni a művészetet.
Nincs közös szótárunk
- majd intézkedem -
De ez nem baj.
Mások vagyunk.
Másképp gyilkolunk.
Egy fintor, egy szisssszenés
Néhány unott böffenés.
Aludjál, ha nem érdekel,
Hogy most más énekel
Nem Te.
Kicsit fájó, kicsit illetlen
De semmi sem véletlen.
Aki értékeli, köszönöm Neki!
Ö szinte. (Érted??!!)
Hát lassan vége.
Söt inkább vége.
Vége.
Bata Gábor: Mellékhajtás
Kimerült, leégett.
Mint egy elem. Mint egy motor.
Motor.... Ha már itt van írj bele egy elektromotort. Motrot. Vagy ilyesmit.
Az vicces. Meg olyan art-os.
Húh ez durva. Te is flashelsz??? Jajaja. Vicces lenne ha abszurd is lenne kicsit.
Jól van. Nőjön Hófehérke kezéből paradicsomkaró,
Goethe szeméből meg maró
sav. folyjon.
Minek rím ide???
De ha vannak legyenek sokan
És olyan o-kosan
Mint ez itt.
Mindenre szarok
ÉN vagyok a művészet, ÉÉÉN vagyok a zene
Mindennek az alja mindennek a teteje.
Írhatok akár a hányásomról ódát,
Nem iszom én már se vizet, se szódát.
A világról már mindent régesrégen tudok.
Üldöz az életem őelőle futok.
Mint rapper a gettóból onnan jövök én
Unottan cigizve a Művészváros főterén.
Tanulni csak azért, hogy kifordítsam versben
Saját elméletem Platónnal keverjem.
Nem vagyok még harminc, de májam már nincsen,
Nem baj ha meghalok csak haljak meg ingyen.
Ott jártam köztetek tudom ki az Isten
Annál nagyobb kegyelem e világon nincsen
Hogy Ti még éltek és rímeket faragtok
Üres kukákra rugókat aggattok.
Művészet mögött a kifacsart élet
Ami bármit is csak belőve érhet.
Megtanultam a célt már előttem lebeg
Kerüljem örökre ezt a korcs életet.
Varga TiborVárj még
Repülnél... de nem megy,
Húznak vissza... Ébredj!
Elolvadsz a Napban,
Ne kívánj túl nagyot!
Maradj még egy kicsit,
Fald mit földed adott.
Fogyaszd el mi alattad van
S dolgod végeztével
Fejedben a kristályos,
A múltba zárt Késszel:
Repülhetsz majd kedvedre
Messzebbre, és messzebbre.
A szokásos időben mentem fel hozzá. Gyorsan bekaptam pár falatot, fejembe csaptam fekete kalapom, és esernyő után nyúltam. Hét ágra sütött a nap, a fényár beragyogta a macskakövek között csillogó vizet. Kapkodtam a lábam, nem akartam megvárakoztatni. Kezemben a szivárványszín esernyő.
A szokásos időben mentem fel hozzá. Mindig ebéd után, akkor tud dolgozni. A csengő nem működött. Kicsit feszengve álltam a kerengőn, akár egy szerencsétlen poros dísznövény, ha nem locsolják két hétig. Negyedszerre kicsit erélyesebben kopogtam.
- Talán tessék megnézni, hátha nyitva van – szólalt meg a körfolyosó túloldaláról egy nyolc fogú néni. Gondolkodó értelmiségi lévén, mondtam magamban valamit, ami a néni kedvességét, illetve segítőkészségét méltatta. Lenyomtam a rézkilincset és a tölgyfa ajtó méltóság teljesen megmoccant. Az előszobában már egy fura érzés köszöntött. Valami megütötte az orrom. A hiány. Utálta, ha cipőben, mentem be a szobába. A nappaliban, épp a német hadtest vonult keresztül, a kanapé felborítva, könyvek széttépve a padlón, üvegszilánkok borítottak mindent. Fényképek szétszórva, a szekrény kibelezve, alsóneműk, lógnak a csillárról is. Ehhez, a legjobban Mozart rekviemje kapcsolható, de ez is csak onnan jutott eszembe, hogy nem tudtam, egy csapást se találni, hogy megközelítsem a felborított rádiót, legalább azt kikapcsoljam. A pusztítást csodálva teljesen leállt a mozgás a fejemben.
- Üdvözlöm fiatalember! – ordított a hátam mögül. Talaj részeg volt. Kezében a jól ösmert vodkás üveg, ami kívülről nagyon márkás, ő mégis vendégeit valami kommersz átokkal kínálja. A legfontosabb, ellenben az vót, hogy neki fiatalember vót mindenki. A hasonló korban járó aggastyánokat, idős asszonyokat is lefiatalemberezett. A járása most is ingatag vót. A Lábán kék papucs. Babakék, mint amilyet a gyerekem lábára húzott a cigány ápolónő a kórházban születése után kb. egy órával. Egy szó jutott eszembe: sikkes.
A mozdulatlanságot ez törte meg belül. A kék papucs. Odatámolygott hozzám, és belém kapaszkodott. Bizalmatlan volt mindenkivel, ezért zárta rendszeresen az ajtaját. Évente szereltetett be új zárat. Fő a biztonság. Imádta, ha össze van zárva a gondolataival. Lépései nyomán egy-két emlék új formát nyert, vagy mondhatnám azt is, hogy régi új formát nyert. Formaművészet volt az övé. Szavakkal játszott, már tizenéves kora óta. A hiány azonban még mindig környékezett. Nem tért a lényegre, pedig ilyenkor már rég dolgozni szoktunk. Ő mondja én pedig viszem be az írógépbe.
- Tudja fiatalember, ebben a káoszban az a szép, hogy átlátom. – közben erjedt barack szag áradt a szájából, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon leleményes ember lévén barackot öntött a vodkás üvegbe. A kék papucs, a káosz és a hiány valami eléggé Pazar képzetet hozott ki belőlem. Ráébredtem, jobb vagyok nála.
Ezt az ő szeméből hámoztam ki. Én vagyok az egész oka. Tegnap a hang nem tőle jött, nem is a rádióból. Most meg Ott állt mellettem a szerencsétlen, és rajtam csimpaszkodott, mint a kisfiam. Nekem akart jönni, talán bosszút akart állni, de annyira gyenge, inkább belém kapaszkodik. Dicsőség töltötte el a szívem. Megtört a jég, ő már elismert. Tény és való, tegnap nem tudom, mi történt talán a múzsa csókolt homlokon, vagy csak jobb lábbal keltem fel. Az, ami tegnap kijött sokkal jobb volt, mint amit eddig valaha is formáltunk. Formáltam. Tegnap éppen, hogy csak el nem aludt. Innen már csak egy lépcső az önállóság. Végre elérem a célom, nincsen, akire rá lennék utalva, önálló alkotó indivídum, aki alkot, teremt.
- Mi történt itt? – kérdeztem meg, mint egy azt várva, hogy így olyan irányba terelem a beszélgetést, ahol, minden gát nélkül beismerheti, tette okát, akit én testesítek meg.
- Semmi, csak átalakítottam a lakásom – köhögte ki magából egy kis nyállal. Hoztam neki egy pohár vizet. A víz rendes szürke szín öltött, az üveg alján elkényelmesedet pornak és csapvíz hatalmas vas tartalmának köszönhetően. Egészséges, gondoltam. Magamba fojtottam azon gondolataim is, melyben megállapítottam, hogy jól hazudik.
Aztán hamar rátért a várt témára. Nem kellett sokáig várnom rá. Bízom minden öregemberben, azok sohasem verik át a másikat. Így kinyögte az első mondatot, ami egy nyitó akkordja lesz egy hosszú karriernek:
- Tudod, amit tegnap írtunk… - magamban már befejeztem a mondatot. Rossz szokásom, de így tudok egyről a kettőre jutni. A hiány nyomát már észre se veszem magamon. Azok a dolgok, amik foglalkoztattak, most kiestek, teljesen más dolog kezdett belül irgalmatlan iramot diktálni, amit magam sem bírtam követni.
- Szóval az egy nagy kalap nyúl trágya lett – lélegzetvételnyi szünet - ki is dobtam.
Megölte egy részemet. A helyzetem kínosan forró lett. Amint belélegeztem, az amúgy is mérgezett levegőt, marta a torkomat. Kétségbe esett neki futás következett.
- Nem értem tegnap még dicsérte, és szerintem is nagyon jól megkomponáltuk – kínos próbálkozás arra, hogy visszaállítsam az önbecsülésem. Illetve, elvesztem.
- Jaj, fiatalember, hát azt maga komponálta, nem én, hisz itt bóbiskoltam a pamlagon.
Utólag visszagondolva itt rontottam el a helyzetet, mert azt hittem, hogy már nyert, de így jobban megvizsgálva a helyzetet. Már teljesen mindegy. A hiány, nos igen, az eltűnt.
Ő csak lehuppant a fotelbe. Előkapta a már agyon rágott családi fényképalbumot, és a fekete-fehér emlékeit forgatta, mint egy áhítattal eltöltött szerzetes a zsolozsmás könyvét. Elragadta őt valami felsőbb, lény. Én kemény akartam lenni, hiszen ez a törvény, aki kemény, az kemény. Az biza fenn marad, legalábbis ezt mondta a nagyapám, aki egy nagy tenyeres paraszt ember vót.
- De az, jó volt! – fakadtam ki egy kicsit erőszakos hangon. Legmélyebb érzelmeim, azonban megküzdöttek, a kérdéssel, „egoista vagyok?”. Nem minden kétséget kizáróan nem vagyok. Van feleségem, és gyerekeim, nekik élek, értük dolgozom.
Látszott, hogy az arcán átfutott egy hamiskás mosoly olyan, mint amikor pókered van és biztosnak látszik, hogy te nyersz. A kezében egy árva lap sem volt. Semmi, amivel nyert volna. Nem féltem. A hiány egy apró ponton környékezte meg amúgy is felkorbácsolt lelkem. Gyorsan elkergettem az érzést. Ránéztem. Szarukeretes szemüvege mögül a már jól ismert mosollyal köszönt, kihívó tekintetemre.
- Ha jó volt, akkor semmiből sem áll újra megírnia.
Varga TiborLevegő
Ásítottam,
Beszívtalak
Levegőből
Formált alak
Csókoló.
Bókoló.
Hideg.
Életre hívsz
Frissességet
Adsz ameddig
Észhez térek
Jéghideg.
Élvezet.
Nekem.
Józan vagyok
Téged vágylak
Csak mégegyszer
Beszívnálak
Keresztül.
Kirepül.
Vissza.
Hozzádszoktam
Kívánom az
Állandóan
Kényeztető
Illatod.
Tudhatod.
Te is.
Most is engedsz
Még mélyebbre
Átjárt testem
Felébredve
Nem bírja már
Nélküled te
Mézédes friss
Levegő.
Lebegő.
Gyönyör.
Varga Tibor... így kértem tőled bocsánatot
... így kértem tőled bocsánatot
Futtott a test, szembe az idő.
A végtelen pillanat,
És egy darab kő.
Folyt a villámsebes gondolat
De már túl késő...
Nem hallottad hangomat.
Gyorsan belevágtad, serkent a vér
Az idő elbotlott,
Semmit sem ért.
A test lelassult, csak fájdalmat hagyott.
De mit cserébe kért
Ezegyszer megadatott.
Kivált a sebből, lezuhant a földre,
Koppanása elég volt,
Hogy az időt felsegítse.
Az megrázta magát, villám szárnyra kapott,
S honnan indult a kő teste,
Beszívtál egy gondolatot ...
... így kértem tőled bocsánatot
Egy padon ülve eszmélek. Teljes sötétség, csak hátulról világít kissé valami reklám távoli neonfénye. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mennyi az idő, nem tudom, hogyan kerültem ide, nem tudom, hogyan fogok innen hazajutni, de annyira tompa vagyok, hogy nem is tudok ezzel foglalkozni. Csak a novemberi éjszaka elemi hidege jut el az agyamig, meg hogy reszketek, úgyhogy megpróbálok minél inkább összegömbölyödni. A fejemben tompa fájdalom, a szám száraz és ecetszagú, az ajkaim cserepesek, a gyomromban pedig mintha valami nehéz massza kavarogna. Aztán, még mindig vacogva hirtelen megkívánok egy nagy pohár hűs vizet, egyrészt hogy oltsa a gyötrő szomjúságot, ami ebben a pillanatban rámszakadt, másrészt hogy kimossa azt a jellegzetes, édeskés-kesernyés ízt a számból, amit valamiért kapcsolatba hozok azzal a sűrű, a szórt liláskék fényben csillogó tócsával, amiben a cipőim talpa van. Nagy nehezen fel is emelem a lábaimat (olyanok, mintha rongyból lennének), és kicsit arrébb rakom, ki a furcsa tócsából, és közben próbálok úgy csinálni, mintha nem tudnám, mi az ott.
Ahogy a szemem megszokja a sötétet, előttem, a kis mellékutca túloldalán panelházak körvonalai rajzolódnak ki, és most érdekelni kezd, hol is vagyok. Összeszedek annyi erőt, hogy körbe tudjam forgatni a fejemet, és miközben körülnézek, hirtelen eszembe jutnak az éjszaka eddigi eseményei: a Deák téri pálinkázás, amiből alig vettem ki a részem, mert utálom a mézes barackot (és hiába higítottam baracklével, úgy csak tovább tartott meginni, de az émelyítő íze ugyanúgy megmaradt), a lehetetlenül édes welcome-drink a szórakozóhelyen, lanyha beszélgetés egy boxban pár ismerőssel, az unalom, amit vodka-tonikkal akartam elmosni, aztán olyan volt osztálytársak, akik nemigen bírnak és én se őket, megkérdezik, nem akarok-e odaülni, és én nem nagyon szeretnék, és hallom magam, amint azt mondom, "De, persze" (közben már új poharat szorongatok a kezemben), ahogy megint kimegyek a pulthoz (vagy ez még azelőtt volt?), majd megint még ki tudja hányszor, aztán egyre szaggatottabbak az emlékek: valamivel szivatnak az asztalnál, és csak idétlenül heherészek, utána egy kép, ahogy hányok, miközben valaki félig röhögve veregeti a hátam, és közben valami olyasmit mond, hogy "Jól van, add ki magadból", ahogy a ruhatárossal vitatkozok, hogy adja már ki a kabátom, miközben értetlenkedik valami miatt, de a zene zajában nem értem, mit mond (és egyébként se érdekel), ahogy egy ismeretlen buszpályaudvaron leszökkenek a buszról (vagy fel egy buszra???), és végül: ahogy a padon ülve felébredek.
És most végre, jobbra meglátok egy széles, kivilágított utat, és ösztönösen tudom, hogy majd arra kell mennem, a fényt követve. De még nem állok fel, mert ehhez erőt kell gyűjteni: erőt, hogy leküzdjem a rosszullétet és a minden mozdulatra kiélesedő fejfájást, erőt, hogy felemeljem magam, és nagyjából egyenesen, támaszkodás nélkül meg tudjam tenni azt a bizonytalan távolságot, ami vár rám.
Úgyhogy csak ülök, percekig, ki tudja milyen hosszan a kihalt, fagyos buszmegállóban, a város peremén. Csak ülök, és nem történik semmi. Én sem mozdulok. Körülöttem, sőt, bennem sem moccan semmi. Olyan, mintha kiestem volna az időből. Mintha már nem is lennék.
Egyszerre csak valami zajra leszek figyelmes a távolból. Ahogy erősödik, lassan felismerem. "Motorzaj." Ahogy közeledik, egyre ismerősebb a jellegzetes, mély hang. "Busz."
Erőt veszek magamon és felállok. Sietek, amennyire csak a kiújuló rosszullétem engedi. Hallom, ahogy a busz elkezd lassítani. "Közel lehet a megállója." Sietek, ahogy csak tudok, de semmi szükség rá. Szinte pont ott áll meg, ahol a mellékutca a kivilágítottba torkollik.
A járatszám helyén nincs semmi, mégis felszállok. Az ajtó azonnal, minden biztonsági hang- vagy fényjelzés nélkül, halk szisszenéssel bezárul mögöttem. A busz végében két alak ül. Gyorsan leülök a legközelebbi helyre, ami nekik háttal van, és mire lehajtom az ülést az ajtóval szemben és helyet foglalok, a busz már pont indul is.
Varga TiborKiégtem
Először nem tűnt fel. Gyakran megesett, hogy melléültem. A vonaton odafelé úton, vagy egy napsütötte reggelen kenyeret majszolva. Először nem tűnt fel. Néhány szemvillanás. Olyan volt számomra mint a levegő. Illata keveredett ezer más nő illatával. Először nem tűnt ki. A sorból. Reggel a meneteléskor egyszer megelőztem. Az úttesten mellette elhaladva még rá is pillantottam. Semmi rezdülés. Semmi. Nem láttam benne a nőt. Az Őt. Olyan volt, mint a többiek. Semmiben sem különbözött a mellette iszogató barátnöjétől, sem a tanárnőtől, aki előtte haladt vidám, mosolygós fejjel. Néha párhuzamosan beszélgettünk: én a barátommal, aki épp nemrégi szakításáról mesélt, jó tanácsot várva. A Nő mellettem – szürke volt még – hozzám hasonlóan – a barátnőjével beszélgetett ki tudja miről...
Talán az ötödik napon történt. Mikor felkelt a Nap... semmi különös érzés. Odafelé úton... semmi különös. Reggelinél... semmi. Napközben... napközben sem volt változás. De mikor a nap épp a hegyek mögé bukott, felfigyeltem. Nem tudom miért pont akkor. Nem tudom miért. Nem értem miért kellett. De felfigyeltem Rá. A Nőre. Először láttam szemtől szemben. Tényleg emiatt? Vagy csak azért mert odaült mellém és rámnézett barna szemeivel? Fekete hajzuhatag, mély szivárvány, gyönyörű arc. Tényleg csak ennyi?
Nem részleteiben értelmeztem. A teremtés egésze. Talán Ádám gondolhatta ezt, mikor először látta hitvesét. Lenyűgöző, lefegyverző, letaglózó érzés. Lenyűgöző, lefegyverző, le.... le, le, le. A mélybe. Ádám csalódott. Csalódnia kellett, mert nincs tökéletes társ.
Mikor először igazán megláttam, őszintén... szépsége rántott magával. Az a bódulat! Nyögtem, majd kénytelen voltam szólni hozzá. Csak ennyi jött ki belőlem: Gyönyörű vagy! Rámnézett. Majd vissza a saját világába.
A józanságtól mentes káprázat után lassan gondolkodni kezdtem. Egyre gyorsabban. Nem magamon, vagy érzéseimen tűnődtem. Csak rajta. A hódítás vágya. A birtoklás öröme. Csak egyszer! Csak egyszer. És az nekem elég...
Estefelé is csak Rajta, a Nőn törtem a fejem. Megszerezni. Megszerezni.
Megszerezni.
Megszerezni.
Megszerezni.
Zaklatott voltam, hazafelé zavartan kérdezgettem Őt. Az érdeklődés hiánya rögtön megütött. Annak tudata, hogy erőlködésem hasztalan, esélyem silány... mintha kiszakított volna belőlem egy darabot. Hogy a szívemből? A lelkemből? Nem tudom. De még fáj. A helye.
Másnap reggel. Igen. A hatodik napon. Mikor felkeltem, úgy éreztem nem vagyok más mint egy halom csont, egy kupac izom. Néhány vegetatív töredék. Reggeli után üres maradtam. Nem volt bennem semmi, ami előre vitt volna.
A Nő egyértelmű visszautasítása segítene. Szeretem az egyértelmű dolgokat. Egy döntés legyen határozott. Azt hittem segít... Azt hittem... Aztán mikor másnap reggel véletlenül melléültem azon a borús reggelen – épp kávéztam – szörnyű pár percem volt. Nem tudtam többé átnézni rajta, mint azelőtt. Akárhányan is lehettünk, mindig feltűnt. Mindegy milyen ruha, milyen smink volt rajta. Mindegy milyen hangosan beszéltek körülötte.
Feltűnt.
Gyakran megesett, hogy melléültem. A vonaton hazafelé úton, és előtte reggelen kenyeret majszolva. Igen, feltűnt. Néhány szemvillanás. Olyan volt számomra mint az a levegő, ami nélkül nem lehet élni. Illata keveredett ezer más nő illatával. De bármennyien is voltunk egy helyen, én megéreztem, hogy ott van. Kitűnt. A sorból. Reggel a meneteléskor nagyon sokszor megelőztem, aztán lassan mentem hogy újra elmehessek mellette. Az úttesten mellette elhaladva mindig rápillantottam. És Benne? Semmi rezdülés. Semmi. Nem látta bennem a férfit. Az Őt. Olyan voltam, mint a többiek. Semmiben sem különböztem a mellettem sört ivó haveromtól, sem a tanártól, aki előttem kullogott szomorúan. Beszélgetett a mellett állóval, aki épp a nemrég történt romantikus estéjéről regélt, irigykedést várva. Én nem beszéltem. Kiégtem.
És a kitépett darab helye csak sajog, csak sajog. S fájdalmam nem enyhül.
Kiégtem.
Párolog fülem, lelkem tántorog.
Édes széle számnak, mámnak éle keserű.
Homorún hajlik ágyékunk, árnyékunk morajlik szomorún.
Szívom agyamba illatod, itthagyott, hiába hívom.
Minden képzet, hamis, s az is csak érzet innen.
------------------------------------------------------------
Minden érzet innen, hamis képzet az is,
hogy itthagyott agyamban illatod.
Szívom s nem hiába hívom szomorún,
ágyékunk újra morajlik homorún.
Mámnak, számnak széle édes, véle keserű
Így van ez jól.
On rêve
Nehéz keze nyomja lefele
Majd pattan, körbeles vele
Lecsapódik öröm óra, bánat perc
Váltja egymást hullámzó lélekterc
Hisz neki, pedig csupán álmot lát
Az élet másik rejtélyes oldalát,
Mitől remegve hiába menekül,
Tinta múltja rátelepszik, elevenül
Oh! Egyszerre ölét tárja Venus,
Szilánkosra roppan a képzelet-grimbusz
Egyetlen szóra messze száll,
Elszalad a nedves liliomszál
-Hol van?- felhasad a kép,
Nem marad más: emlék pép
Most a valóság emel lencsét
Madár köszönt s kíván jószerencsét.
- Fogja be. - mondta halk, nyugodt, de határozott hangon a fiú.
Egy pillanat alatt csend lett az öltözőben. A takarító némán, elkerekedett szemekkel bámult a fiúra.
- Mit mondtál? - kérdezte.
- Azt, hogy fogja be. - válaszolta a fiú. Az utolsó szótagnál kicsit megremegett a hangja.
Ezt megérezte a takarító. Egy pillanat alatt támadásba lendült.
- Te rohadt kis taknyos, mit képzelsz, ki vagy te, mi? Úgy kirugatlak innen, hogy a lábad nem éri a földet!!! Én bizony ismerem az uszoda igazgatóját, csak egy percembe kerül, és te röpülsz innét, érted? - ordította a fiú arcába, majd fenyegetőzések és káromkodások közepette elviharzott, mintha máris menne jelenteni az ügyet.
A többiek az öltözőben úgy néztek a fiúra, mint valami nemzeti hősre.
- Ejha!
- Hajjaj, most aztán nagy bajban vagy!
- Végre meg merte mondani neki valaki a magáét!
- Én ismertem egy srácot, akit két éve kihajíttatott még a vízilabdacsapatból is!
Ilyen és ezekhez hasonló elismerő és aggódó megjegyzéseket kapott. Ő halvány mosollyal az arcán fogadta ezeket, és közben folytatta az öltözést. Már nem is igazán értette, minek kellett neki beleszólnia. Egyáltalán nem volt az a fajta fiú, aki bátran ki mer állni, és megmondani a véleményét. Az első mondat után elfogyott a bátorsága most is. De ezt most valahogy nem bírta lenyelni. Úgy érezte, hogy ugyanennyi erővel bárki, akár ő is lehetett volna áldozat, és hogy kicsinyes és undorító dolog volt a takarító részéről, hogy a maga kis "birodalmában" visszaélt a hatalmával, amit sehol másutt és más felett nem gyakorolhatott volna, csak az öltözőben, rajtuk, tizenegy-két éves vagy még fiatalabb fiúkon, akik még nem merik megkérdőjelezni egy felnőtt tekintélyét.
Befejezte az öltözést, elköszönt a többiektől, és indult ki a fiúöltözőből az apjához, aki a földszinten, a lépcsőfordulónál várta őt, hogy aztán hazamenjenek.
Nem félt attól, hogy többet emiatt nem engedik be az uszodába. Gyűlölte ezt a helyet, ami heti két estéjét elrabolja, ami alatt ezerszer izgalmasabb és hasznosabb dolgokat csinálhatna, mint unottan kar- és lábtempózni, kar- és lábtempózni, kar- és lábtempózni. Egyébként se érezte valahogy úgy, mintha a takarító tényleg akkora barátja lenne az igazgatónak. De amiatt aggódott, hogy mi lesz, ha az apja megtudja az esetet, aki szívügyének tekintette, hogy a fia ússzon. Vajon megérti-e, miért nem bírta elviselni, ahogy a takarító elkezdett ordítozni azzal a másik gyerekkel. Először nem is értette, miért torkollta le az a másik fiút. Egy valami biztos volt: nem azért, mert kiabált, mint ahogy a takarító mondta, mert nem kiabált (ahogy senki más sem bejövet, úgyhogy még össze sem téveszthette valakivel). Még csak nem is beszélt. Egyetlen dolgot csinált: nevetett egy barátja viccén. Nem hangosan. Nem idegesítően nyerítve. Ugyanúgy nevetett, mint bárki más, ha jelezni akarta a világnak: "most, ha csak pár pillanatra is, de tökéletesen boldog vagyok". A fiú nem értette, mi volt a másik bűne, pedig tudta, valami oka kell, hogy legyen. De hiába gondolkodott ezen minél többet, miközben a másik fiút fröcsögve szidta a takarító, egyszerűen nem tudott másra gondolni, mint hogy csak a napi frusztráltságát akarta levezetni rajta. És ekkor megmoccant benne valami.
Ahogy ment, el kellett mennie az igazgató irodájának ajtaja előtt, és most hirtelen mégis elképzelte, ahogy a faajtó mögött a takarító éppen ecseteli, hogy mit tett a fiú, nyilván kiszínezve a dolgot, az igazgató pedig csak bólogat és helyesel, aztán közösen megkeresik a fiút meg az apját, és közlik vele, hogy innen a fiú örökre ki van tiltva. Nem valamilyen büntetéstől félt, amit ezért esetleg apjától kaphat, hanem hogy nagyon bántani fogja őt a fia tiszteletlensége, és hogy most már nem járhat ide. Pedig ő mindig igyekszik mielőbb befejezni a munkát, hogy elhozhassa őt ide, kifizeti a drága úszóbérletet, amit most dobhat is ki...
Egyre gyorsabb léptekkel haladt. Végre elérte az apját.
- Szia fiam.
- Szia apa. Figyelj, mondanom kell valamit.
De már nem volt ideje. Egyszer csak megjelent a háta mögül a takarító.
Valahogy képtelen volt a fiú elhinni, hogy véletlenül.
A takarító udvariasan köszönt, majd nyájas hangon elkezdte ecsetelni, mi történt. Hogy "volt egy kis nézeteltérés" a fiával, mikor ő "pusztán nevelő célzattal" rászólt egy "ribilliózó" gyerekre... De már "tisztázták a helyzetet", és "bár kétségtelenül elég tiszteletlenül viselkedett a fiú", mégis "hajlandó megbocsájtani"... És a fiú rájött, hogy a takarító nem mer támadni, csak fedezi magát. Hogy ő is fél, hogy nem beszélt az igazgatóval, és soha nem is fog, és talán azon aggódik, hogy egy ilyen eset miatt őt rúghatják ki. Megérezte, hogy most neki van hatalma a másik felett, hogy ha most közbeszól és elmondja az igazságot, az apja valószínűleg melléáll, és könnyen lehet, hogy az ügy tényleg az igazgató elé kerül, de nem ő, hanem a takarító kerül ki vesztesen a dologból. Undorította, hogy ez az alak valószínűleg végig követte, és most valami szánalmas hazugsággal próbálja elkendőzni az egészet, miközben mintha még ő tenne szívességet, amiért nem veri nagy dobra az ügyet és nagylelkűen megbocsájt. De most bosszút állhat rajta, csak szólnia kell.
Nem tette.
Magyarázhatta volna magának azzal, hogy nem akart élni ugyanolyan kétes és pillanatnyi hatalommal, amivel a takarító élt azelőtt, de ezt még másnak se tudta volna hazudni, nemhogy magának. Egyszerűen félt. Hiába voltak sokkal valószínűbbek a fentebbi eshetőségek, mert ott volt az a mégis: és ha az apja - pedig nyilvánvaló volt, hogy egy idegennel szemben a saját fia szavának ad nagyobb hitelt - mégis a takarítónak hisz? Vagy ha a fiúnak hisz, mi van, ha az igazgató mégis a másik fél pártját fogja majd? A takarító pedig pont erre a félelemre épített, erre az ösztönös és teljesen felesleges gyávaságra, amit megérzett abban a pillanatnyi remegésben a fiú hangjában. Gyorsan és vártalanul csapott le, a másiknak időt se adva reagálni. Tudta, ilyen pofátlanságra nemigen számíthat, vagy ha mégis, legrosszabb esetben maximum ugyanúgy jár, mintha nem tenne semmit, úgyhogy nincs veszítenivalója. És most kíméletlenül kihasználta, hogy a fiú csak hallgat, karbatett kézzel, dühtől égő szemekkel, de mégiscsak hallgat.
A következő alkalommal pedig újra eljöttek úszni, mintha mi se történt volna.
Akár egy átszerelmeskedett éjszaka után
az elázott paplan illata,
Akár egy megtermékenyítetlenül álló
magányos, lassú almafa,
Törékeny békét szül a béke,
csüng cseppnyi vízként éretlenül gyümölcse,
madárka rebben fel ágai közt,
és visszanéz : mondd, drága fa, gyűlölsze-e?
oly izgató és beteljesületlen
a fából szálló ezernyi pára illata,
Halhatatlanul küzködik a nyárral
az almafa.
Utolsó kommentek