MyOTHERSIDE

- Fogja be. - mondta halk, nyugodt, de határozott hangon a fiú.
Egy pillanat alatt csend lett az öltözőben. A takarító némán, elkerekedett szemekkel bámult a fiúra.
- Mit mondtál? - kérdezte.
- Azt, hogy fogja be. - válaszolta a fiú. Az utolsó szótagnál kicsit megremegett a hangja.
Ezt megérezte a takarító. Egy pillanat alatt támadásba lendült.
- Te rohadt kis taknyos, mit képzelsz, ki vagy te, mi? Úgy kirugatlak innen, hogy a lábad nem éri a földet!!! Én bizony ismerem az uszoda igazgatóját, csak egy percembe kerül, és te röpülsz innét, érted? - ordította a fiú arcába, majd fenyegetőzések és káromkodások közepette elviharzott, mintha máris menne jelenteni az ügyet.
A többiek az öltözőben úgy néztek a fiúra, mint valami nemzeti hősre.
- Ejha!
- Hajjaj, most aztán nagy bajban vagy!
- Végre meg merte mondani neki valaki a magáét!
- Én ismertem egy srácot, akit két éve kihajíttatott még a vízilabdacsapatból is!
Ilyen és ezekhez hasonló elismerő és aggódó megjegyzéseket kapott. Ő halvány mosollyal az arcán fogadta ezeket, és közben folytatta az öltözést. Már nem is igazán értette, minek kellett neki beleszólnia. Egyáltalán nem volt az a fajta fiú, aki bátran ki mer állni, és megmondani a véleményét. Az első mondat után elfogyott a bátorsága most is. De ezt most valahogy nem bírta lenyelni. Úgy érezte, hogy ugyanennyi erővel bárki, akár ő is lehetett volna áldozat, és hogy kicsinyes és undorító dolog volt a takarító részéről, hogy a maga kis "birodalmában" visszaélt a hatalmával, amit sehol másutt és más felett nem gyakorolhatott volna, csak az öltözőben, rajtuk, tizenegy-két éves vagy még fiatalabb fiúkon, akik még nem merik megkérdőjelezni egy felnőtt tekintélyét.
Befejezte az öltözést, elköszönt a többiektől, és indult ki a fiúöltözőből az apjához, aki a földszinten, a lépcsőfordulónál várta őt, hogy aztán hazamenjenek.
Nem félt attól, hogy többet emiatt nem engedik be az uszodába. Gyűlölte ezt a helyet, ami heti két estéjét elrabolja, ami alatt ezerszer izgalmasabb és hasznosabb dolgokat csinálhatna, mint unottan kar- és lábtempózni, kar- és lábtempózni, kar- és lábtempózni. Egyébként se érezte valahogy úgy, mintha a takarító tényleg akkora barátja lenne az igazgatónak. De amiatt aggódott, hogy mi lesz, ha az apja megtudja az esetet, aki szívügyének tekintette, hogy a fia ússzon. Vajon megérti-e, miért nem bírta elviselni, ahogy a takarító elkezdett ordítozni azzal a másik gyerekkel. Először nem is értette, miért torkollta le az a másik fiút. Egy valami biztos volt: nem azért, mert kiabált, mint ahogy a takarító mondta, mert nem kiabált (ahogy senki más sem bejövet, úgyhogy még össze sem téveszthette valakivel). Még csak nem is beszélt. Egyetlen dolgot csinált: nevetett egy barátja viccén. Nem hangosan. Nem idegesítően nyerítve. Ugyanúgy nevetett, mint bárki más, ha jelezni akarta a világnak: "most, ha csak pár pillanatra is, de tökéletesen boldog vagyok". A fiú nem értette, mi volt a másik bűne, pedig tudta, valami oka kell, hogy legyen. De hiába gondolkodott ezen minél többet, miközben a másik fiút fröcsögve szidta a takarító, egyszerűen nem tudott másra gondolni, mint hogy csak a napi frusztráltságát akarta levezetni rajta. És ekkor megmoccant benne valami.
Ahogy ment, el kellett mennie az igazgató irodájának ajtaja előtt, és most hirtelen mégis elképzelte, ahogy a faajtó mögött a takarító éppen ecseteli, hogy mit tett a fiú, nyilván kiszínezve a dolgot, az igazgató pedig csak bólogat és helyesel, aztán közösen megkeresik a fiút meg az apját, és közlik vele, hogy innen a fiú örökre ki van tiltva. Nem valamilyen büntetéstől félt, amit ezért esetleg apjától kaphat, hanem hogy nagyon bántani fogja őt a fia tiszteletlensége, és hogy most már nem járhat ide. Pedig ő mindig igyekszik mielőbb befejezni a munkát, hogy elhozhassa őt ide, kifizeti a drága úszóbérletet, amit most dobhat is ki...
Egyre gyorsabb léptekkel haladt. Végre elérte az apját.
- Szia fiam.
- Szia apa. Figyelj, mondanom kell valamit.
De már nem volt ideje. Egyszer csak megjelent a háta mögül a takarító.
Valahogy képtelen volt a fiú elhinni, hogy véletlenül.
A takarító udvariasan köszönt, majd nyájas hangon elkezdte ecsetelni, mi történt. Hogy "volt egy kis nézeteltérés" a fiával, mikor ő "pusztán nevelő célzattal" rászólt egy "ribilliózó" gyerekre... De már "tisztázták a helyzetet", és "bár kétségtelenül elég tiszteletlenül viselkedett a fiú", mégis "hajlandó megbocsájtani"... És a fiú rájött, hogy a takarító nem mer támadni, csak fedezi magát. Hogy ő is fél, hogy nem beszélt az igazgatóval, és soha nem is fog, és talán azon aggódik, hogy egy ilyen eset miatt őt rúghatják ki. Megérezte, hogy most neki van hatalma a másik felett, hogy ha most közbeszól és elmondja az igazságot, az apja valószínűleg melléáll, és könnyen lehet, hogy az ügy tényleg az igazgató elé kerül, de nem ő, hanem a takarító kerül ki vesztesen a dologból. Undorította, hogy ez az alak valószínűleg végig követte, és most valami szánalmas hazugsággal próbálja elkendőzni az egészet, miközben mintha még ő tenne szívességet, amiért nem veri nagy dobra az ügyet és nagylelkűen megbocsájt. De most bosszút állhat rajta, csak szólnia kell.
Nem tette.
Magyarázhatta volna magának azzal, hogy nem akart élni ugyanolyan kétes és pillanatnyi hatalommal, amivel a takarító élt azelőtt, de ezt még másnak se tudta volna hazudni, nemhogy magának. Egyszerűen félt. Hiába voltak sokkal valószínűbbek a fentebbi eshetőségek, mert ott volt az a mégis: és ha az apja - pedig nyilvánvaló volt, hogy egy idegennel szemben a saját fia szavának ad nagyobb hitelt - mégis a takarítónak hisz? Vagy ha a fiúnak hisz, mi van, ha az igazgató mégis a másik fél pártját fogja majd? A takarító pedig pont erre a félelemre épített, erre az ösztönös és teljesen felesleges gyávaságra, amit megérzett abban a pillanatnyi remegésben a fiú hangjában. Gyorsan és vártalanul csapott le, a másiknak időt se adva reagálni. Tudta, ilyen pofátlanságra nemigen számíthat, vagy ha mégis, legrosszabb esetben maximum ugyanúgy jár, mintha nem tenne semmit, úgyhogy nincs veszítenivalója. És most kíméletlenül kihasználta, hogy a fiú csak hallgat, karbatett kézzel, dühtől égő szemekkel, de mégiscsak hallgat.
A következő alkalommal pedig újra eljöttek úszni, mintha mi se történt volna.