Egy padon ülve eszmélek. Teljes sötétség, csak hátulról világít kissé valami reklám távoli neonfénye. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mennyi az idő, nem tudom, hogyan kerültem ide, nem tudom, hogyan fogok innen hazajutni, de annyira tompa vagyok, hogy nem is tudok ezzel foglalkozni. Csak a novemberi éjszaka elemi hidege jut el az agyamig, meg hogy reszketek, úgyhogy megpróbálok minél inkább összegömbölyödni. A fejemben tompa fájdalom, a szám száraz és ecetszagú, az ajkaim cserepesek, a gyomromban pedig mintha valami nehéz massza kavarogna. Aztán, még mindig vacogva hirtelen megkívánok egy nagy pohár hűs vizet, egyrészt hogy oltsa a gyötrő szomjúságot, ami ebben a pillanatban rámszakadt, másrészt hogy kimossa azt a jellegzetes, édeskés-kesernyés ízt a számból, amit valamiért kapcsolatba hozok azzal a sűrű, a szórt liláskék fényben csillogó tócsával, amiben a cipőim talpa van. Nagy nehezen fel is emelem a lábaimat (olyanok, mintha rongyból lennének), és kicsit arrébb rakom, ki a furcsa tócsából, és közben próbálok úgy csinálni, mintha nem tudnám, mi az ott.

Ahogy a szemem megszokja a sötétet, előttem, a kis mellékutca túloldalán panelházak körvonalai rajzolódnak ki, és most érdekelni kezd, hol is vagyok. Összeszedek annyi erőt, hogy körbe tudjam forgatni a fejemet, és miközben körülnézek, hirtelen eszembe jutnak az éjszaka eddigi eseményei: a Deák téri pálinkázás, amiből alig vettem ki a részem, mert utálom a mézes barackot (és hiába higítottam baracklével, úgy csak tovább tartott meginni, de az émelyítő íze ugyanúgy megmaradt), a lehetetlenül édes welcome-drink a szórakozóhelyen, lanyha beszélgetés egy boxban pár ismerőssel, az unalom, amit vodka-tonikkal akartam elmosni, aztán olyan volt osztálytársak, akik nemigen bírnak és én se őket, megkérdezik, nem akarok-e odaülni, és én nem nagyon szeretnék, és hallom magam, amint azt mondom, "De, persze" (közben már új poharat szorongatok a kezemben), ahogy megint kimegyek a pulthoz (vagy ez még azelőtt volt?), majd megint még ki tudja hányszor, aztán egyre szaggatottabbak az emlékek: valamivel szivatnak az asztalnál, és csak idétlenül heherészek, utána egy kép, ahogy hányok, miközben valaki félig röhögve veregeti a hátam, és közben valami olyasmit mond, hogy "Jól van, add ki magadból", ahogy a ruhatárossal vitatkozok, hogy adja már ki a kabátom, miközben értetlenkedik valami miatt, de a zene zajában nem értem, mit mond (és egyébként se érdekel), ahogy egy ismeretlen buszpályaudvaron leszökkenek a buszról (vagy fel egy buszra???), és végül: ahogy a padon ülve felébredek.

És most végre, jobbra meglátok egy széles, kivilágított utat, és ösztönösen tudom, hogy majd arra kell mennem, a fényt követve. De még nem állok fel, mert ehhez erőt kell gyűjteni: erőt, hogy leküzdjem a rosszullétet és a minden mozdulatra kiélesedő fejfájást, erőt, hogy felemeljem magam, és nagyjából egyenesen, támaszkodás nélkül meg tudjam tenni azt a bizonytalan távolságot, ami vár rám.

Úgyhogy csak ülök, percekig, ki tudja milyen hosszan a kihalt, fagyos buszmegállóban, a város peremén. Csak ülök, és nem történik semmi. Én sem mozdulok. Körülöttem, sőt, bennem sem moccan semmi. Olyan, mintha kiestem volna az időből. Mintha már nem is lennék.

Egyszerre csak valami zajra leszek figyelmes a távolból. Ahogy erősödik, lassan felismerem. "Motorzaj." Ahogy közeledik, egyre ismerősebb a jellegzetes, mély hang. "Busz."

Erőt veszek magamon és felállok. Sietek, amennyire csak a kiújuló rosszullétem engedi. Hallom, ahogy a busz elkezd lassítani. "Közel lehet a megállója." Sietek, ahogy csak tudok, de semmi szükség rá. Szinte pont ott áll meg, ahol a mellékutca a kivilágítottba torkollik.

A járatszám helyén nincs semmi, mégis felszállok. Az ajtó azonnal, minden biztonsági hang- vagy fényjelzés nélkül, halk szisszenéssel bezárul mögöttem. A busz végében két alak ül. Gyorsan leülök a legközelebbi helyre, ami nekik háttal van, és mire lehajtom az ülést az ajtóval szemben és helyet foglalok, a busz már pont indul is.