Hogy kint mi van?
Tán hangzavar.
Sok- sok perce már
Csak zsong a sok rovar,
És meg nem áll.
Hogy kint mi van?
Már este zúg.
Fényben tört kapun
Késő meleg borít
Vágyat vakon.
De bent a fények
Törötten, mint
Döbbent bámészok,
Suttognak mögöttem
Titkokat.
Hogy bent mi van?
Jaj kétkedés.
Kétségek, ő azonban
Csak áll, csak áll fehéren
A vadonban
Varga TiborKözöny
Fehér a padló
És fehér a fal.
Végtelen hosszúra
Nyúlik a dal...
Látszólag rövid
Mégsem ér véget.
Hófehér közöny
E nyolcsoros élet.
Varga TiborKifordítva
I.
Annyira olyan ez
Mintha nem is volna
Hátradőlve,
A levegőt kifújva
Gondtalan,
Gondolattalan
Nézed. Mindennek vége.
Felolvad a lámpa fénye,
És vele fagy a sötét.
II.
Párhuzamos inverz világ
Felégeti minden hibád
Csodálva a csontjaidat
Új szövetből, új ínakból
Ver most hidat.
Kifordítva szégyenfoltok
Mocskos posztóját
Tökéletes alakot gondolva...
Annyira olyan ez
Mintha nem is volna.
dobd el a játékokat
dobd be őket
amennyi belefér
a tóba
mondanám egy meglepő fordulattal.
ezen kívül szolgálhatok még
egy pillanattal. szívesen kiveszem
magamból
hogy odaadjam
bárcsak rólad szólna már a versem
Te drága
Épp a padon reggeliztem, mikor megláttam, hogy az a fickó melegítőben, itt-ott lyukas pólóban, a mosdást nélkülözni kénytelenek kipirosodott bőrével egyenesen felém jön. Megpróbáltam kitalálni, vajon cigit vagy aprót fog-e kérni. Mindig engem találnak meg először, gondoltam, hiába látják, hogy fülhallgató van a fülemben, és mikor odaér és elkezdi, ki se veszem a fülemből, és mikor befejezte (azt hiszem, pénzt kér), szokás szerint azt mondom neki, fel se nézve, hogy „Sajnos nincsen” (ami most kivételesen igaz is). Ő pedig elmegy, de menet közben még visszanéz a sarokról, szinte kifejezéstelen arccal, de van a szemében valami megmagyarázhatatlanul zavaró, amiből lassan rájövök, hogy talán nem pár forintot, hanem pár falatot kért. És a túrós táskámra nézek, aminek úgyis csak a felét akartam most megenni, mert nem nagyon vagyok éhes, és a fickó már rég eltűnt a sarkon, de egyébként is késő lenne utánamenni, mert már az se tenne jóvá semmit.
Varga TiborIkrek
Kettészeltek.
Jobbra balra megyek
Kettéömlött vér
Külön – külön
Semmit sem ér.
Sétára indultam,
Találkoztunk én és én.
Mindkettő mindene
Az enyém.
Soha nem értem...
Gyűlölöm egymást.
Meguntam
A lassú rohanást.
A harsány halkat
A közös titkokat...
S hogy nem nyithatok
Teret fehérnek
És feketének.
Forrassz össze!
Kérlek!
Bata Gábor: Szünidő
Van miről mesélnék,
De kinek nem tudom.
A várost elborítja
Nyár illatú unalom.
Varga TiborGondtalanság
Nincs kivel cserélnék.
Szemeim lehunyom.
Világunkat csendesíti
A végtelen nyugalom.
Először egy szaktársamat láttam, ahogy egy ingyenes újság utolsó lapja felett görnyedt egy előadáson mellettem. Idegesen pörgette a tollat az ujjai közt, sokáig ült a feladványon, majdnem fél perc telt el így, végül egyszerre felderült az arca és beírt egy számot. Aztán újra csak idegesen gondolni kezdett, és úgy fél percenként megismételte az előbbi rítust.
- Te, ez mi? - kérdeztem tőle halkan.
- Sudoku. - súgta vissza.
Utána elmagyarázta a szabályokat. Kilencszer kilenc négyzet. A kis négyzetek háromszor hármas nagyobbakba van csoportosítva. Soronként és oszloponként minden szám 1-től 9-ig egyszer és csakis egyszer szerepelhet, akárcsak a háromszor hármas csoportokban.
Megköszöntem neki a gyorstalpaló szabályismertetőt, aztán folytattam a jegyzetelést. Sokáig nem is jutott eszembe újra a játék. Egyszer aztán egy hosszú buszútra olvasnivalónak elvettem egy ilyen újságot. Még a megállóban vártam, de már kifutottam a hírekből, amik érdekeltek. Aztán, már a buszon azokból is, amik annyira nem. Végül, a képregény alatt ott díszelgett ez a kilencszer kilences, számokkal teleszórt táblázat. Elővettem a táskámból egy ceruzát, és nekiálltam megfejteni. Először nehézkesen találtam a fogást a feladaton. Csak találomra próbálkoztam. Aztán éreztem, hogy kezdem megérteni. Rájöttem, hol fogom tudni beírni az első számot. A többi ment, mint a karikacsapás. Kezdett tetszeni a dolog. Az út végére már szinte meg is fejtettem az egészet. Elégedetten szálltam le a buszról, mint aki valamilyen óriási titokra derített fényt, és gúnyosan gondoltam a szaktársamra, aki vért izzadva görnyedt a lap felett, míg én hozzá képest aránylag gyorsan, könnyedén oldottam meg.
Onnantól kezdve mindennap sorba álltam az újságért, csak hogy aztán az utolsó lapról kitépjem a feladványt (az újság maradékát azzal a lendülettel ki is dobtam). Egyre jobban ment. Különféle kis megfigyeléseket tettem, szabályokat alkottam, amik remekül működtek, csak néha akadtam el. Ha elsőre nem ment, a kis négyzetekbe külön kis felső indexbe írtam a lehetséges megoldásokat, és aztán szinte tudományos aprólékossággal, lépésről lépésre zártam ki a rosszakat. Úgy éreztem, a játékot nekem találták ki.
Vagy egy hét telt el új, csodálatos hobbim felfedezése óta, amikor találkoztam egy barátommal a villamoson. Természetesen egy sudoku-feladvány közepén voltam. Éppen elakadtam. Örömmel mutattam neki, milyen remek játékot találtam. Ő csak unottan bólintott, "Aha, már én is láttam pár embert ilyennel szórakozni", ránézett a kitépett lapra, aztán elkérte a ceruzám. Villámgyorsan beírta a számot, amit kerestem, aztán még sorban vagy egy tucatot, olyan tempóban, hogy szemmel is alig bírtam követni, és amilyenre én soha nem lettem volna képes. "Látod," magyarázta oktatóan, "csak az ilyeneket kell figyelni", mondta, és közben csak írt, mint egy gép.
Még folytatta volna, de le kellett szállnia a következő megállóban, előtte azonban visszaadta a lapot. Mikor átvettem, olyan érzés volt, mintha valami undorító, ragacsos kátránypapírt kapnék vissza. Miután leszállt, gyorsan a táskámba gyűrtem a lapot, leszálláskor pedig kidobtam az első útbaeső kukába. Azóta se játszottam sudokut.
Varga TiborAlig alliterál III.
Kedves kevély kolbászom krémes kenőcse
kente ki kertemet,
Kuncsorgó kóbor karvaly károgott
kérve két kiló késhegyet.
Komolyan.
Krakkóban koldult, kirgizek kárára,
Kérte koppanó korongjaim.
Komámnak,
Kálmánnak kártyája
Kettétört.
Kegnapelőtt.
Bata Gábor: Alig alliterál II.
/Éljen Weöres Sándor/
Dobszó
dördül
dalt
dúdolva
dibben-
dobban
dallam a
dobban.
Dimben-
dombon
döndül
dobogás
dérrel-
dúrral
dörgő
dohogás.
Bata Gábor: Alig alliterál I.
Csodálatos
csermely
csörgedez
csillámporos
csókjaid
csúcsán,
csak
csenevész
csillagok
csellengnek
csendben
csikorogva.
csak egy strófa
végig vacogva léptem lenge lassú percben pedig
peregtek múltak méla a másodpercek
könnyről könnyre körről körre
meddig megyünk?
végig, vacogva.
Hogyha leírom a szót,
Nagy í-vel azt, hogy Isten,
Ölembe hajtom, ingatom a fejemet,
Akkor még bízok hallgatózó idegeimben
Mert még úgy hiszem, hogy lehetett
Téged máshogy szeretni, mint így:
S hogy érzek-e magamban belső erőt?
Hát itt ülök a képernyő előtt.
És romlik a bontás,
És lassul a tér,
Reszket az ujjam.
Út utat ér.
Maradsz-e még?
Maradsz, ha kell?
Tört szoknyád emel a kószaság szépségébe.
Mért így?
A szerelem nem türelmetlen,
A szerelem nem mondja:
Menj a monitor elől és aludj!
A szerelem akkor szeret igazán,
Amikor a legfurább minden.
Ugye nem mész el?
Ugye nem mész el!
Ugye tudod hol parkolt
A félelem, a park mellet,
Valami egyre magányosabban tart
(melletted)
A kikapcsolódás felé.
Kikapcsol.
-
Hogyha leírom a szót,
Nagy í-vel azt, hogy Isten,
Ölembe hajtom, ingatom a fejemet,
Akkor még bízok hallgató idegeimben
Mert még úgy hiszem, hogy lehetett
Téged máshogy szeretni, mint így.
Az ördög bújt ma az osztályba.
Valahonnan előkerültek a táska maradványai. Egyikünk még a nem sokkal azelőtt lezajlott lomtalanításról mentette ki. Nagy, régi táska volt, kívül műbőrrel, belül kockás szövetbéléssel bevonva, közepén csatos fémzár, a sarkain barna műanyag sarokvédő. Annak idején csak akkor vettem észre, mikor már valaki rugózó mozdulatokkal ugrált rajta, először el se rugaszkodva, aztán egyre erősebben, miközben a fiú, aki találta az értékes zsákmányt, röhögve bizonygatta, hogy „Bizony jó táska ez!”. Aztán a táska egy irgalmatlan reccsenéssel beszakadt.
Azóta az egyik szekrényben pihent a maradéka. Mostanáig.
Ezúttal szó se lehetett félmunkáról: először a másik felét sikerült beszakítani ugyanazzal a módszerrel, mint a múltkor. Ami maradt az egészből, gondos és alapos szétrugdosásnak lett alávetve. Csak úgy röpködött a préselt falemez, amiből a táska készült.
"Jó táska ez!" - ordította valaki.
De ez nem elégítette ki se őket, se a nézőket. Ekkorra ugyanis már szinte mindenki figyelemmel kísérte az eseményeket, és hangos röhögéssel asszisztált. A nép áldozatot követelt, és a nép áldozatot is talált: az osztálymagnóra esett a választás. Szerencsétlen így is elég megviselt állapotban volt: az egyik hangszóró már régebben berepedt (miután az egész szerkezetet bevágták a kukába, és megöntözték egy kis vízzel), fehér színnel, valószínűleg hibajavítóval rá volt írva, hogy "A BENCE VETTE, TEHÁT SZAR", a CD-lejátszórész fedele hiányzott, a tápkábel vége pedig egyszerűen le volt vágva.
Valakinek az az ötlete támadt, hogy hajítsuk ki a második emeleti osztálytermünk ablakából. Mindenki odagyűlt az ablakokhoz, kíváncsian a kísérlet eredményére.
Szép, lágy ívben repült a magnó, nagy meglepetésre azonban viszonylag puhán landolt a füvön, és semmi baja nem lett földet éréskor, egy kis horpadást leszámítva. Így aztán persze közmegelégedésre újra ki lett dobva az ablakon. Hiába, megint nem történt semmi. Harmadszorra már nem lehetett félvállról venni a dolgot. Ezúttal nem ejtették, hanem dobták, és nem a puha fűre, hanem a betonra, úgyhogy a magnó ripityára tört.
Majd' beleszakadtunk a röhögésbe. Furcsa, már-már természetellenes kacagás volt: száraz, artikulálatlan és megállíthatatlan, elég volt egy valakinek elkezdenie, és futótűzként terjedt. Görcsösnek és erőltetetten elnyújtottnak tűnt, pedig a legkisebb ingerre kiszakadt szinte bárkiből, de ha megkérdeztek volna, tulajdonképpen min is nevetek, a legtöbbször nem tudtam volna válaszolni. És ahányszor csak elkezdtem, azt akartam, sose kelljen befejeznem, nehogy helyet adjon valami másnak.
Néhányan megint nekiestek a táska maradványainak. Én leültem a helyemre, és onnan néztem az egészet. Egyszercsak elém pattant az egyik műanyagsarok. Hirtelen felkaptam, és kivittem a folyosóra. Odakint volt egy kopott, kék, henger alakú fémkuka. Letettem a műanyagot, felemeltem a kukát, és pár pillanat célzás után a kuka alsó peremével rávágtam. Az egész sarok két darabban repült kétfelé.
Felnézve az osztály ajtajában megláttam az egyik haveromat, aki utánam jött megnézni, mit is csinálok. Összenéztünk. Aztán egyszerre elröhögtük magunkat, mint már sokadszor aznap.
Így, röhögve is mentünk vissza az osztályba. A terem közepén pár lány ekkor már sírt, de szinte mindenki csak röhögött, és úgy nézett a lányokra, mint a hülyékre, többen pedig valamiért mintha dühösek is lettek volna rájuk.
Persze meg lehetett érteni őket is. Hiszen nem csoda, ha sírnak. Elvégre csak egyszer jön el a legeslegutolsó tanítási nap a középiskolában.
Varga TiborNe sírj
Pár csepp só,
Folyékony.
Hideg.
Folyik az arcon.
Folyik, de
Minek?
Nem látja
Senki.
Feküdj le
Pihenni...
Varga TiborÉlmények a villamoson
I.
Soha nem ülök le...
Kapaszkodom állva.
Szívesen beleszeretnék
Egy tükörkép lányba.
Mondjuk belé, itt áll
Mellettem. És várja
Hogy levegyem róla
A szemem. De nem.
Bata Gábor: Csillaglány
Hív, szólít.
Eljött értem.
-Tényleg ezért éltem?
Mosolyogva bólint.
-Megyek vele ha engeded.
-Kérlek. Nem maradhatok veletek.
Itt már nincs mit tennetek,
Indulok. Végre. Elmegyek...
Csillagporos csókja még mindig itt a számon
Pedig este van már. Elillant az álom.
Varga TiborMegnyugodni
Így nyugszol meg...
Testem mohó kohó.
Felemészti önmagát.
Szívem szenet belém
Kérés nélkül lapátol.
Kívül a hús börtönén
- Mely működik magától –
Kirándulni indulok,
Felesleges burkok nélkül.
Érzelmek és indulatok
Így vesznek el végül.
Varga TiborMegbuktam
A siker most a szőnyeg alatt maradt
Derékba törték kijelölt utad.
Nincs mi a jövőt édessé tegye
Növekszik egyre a kudarcok hegye.
Varga TiborGondolattinta
A tinta elfolyt,
Rajzokat mutat.
Véletlen útja
Agyamban kutat.
Belémfolyik,
Messze tőlem.
Nem értem mit akar.
Egyszínű sokszínű
Verseket szaval.
Mintája közelítene,
Nekem szólna. De...
Nem hallom a zenét
A tintafolyamból.
Belémfolyna,
Kanyarodna,
Mégsem jön hozzám.
Olyan mint egy élet
Mely hűtlenné lett.
Varga TiborA Semmi érzés
Szekrény méretű porszemek
Dőlnek rám az éjjel.
Hallom a szívem, hallom a vért.
A sötét kisért.
Becsuktam a szemem. Jöttek.
Dominóként dőltek,
Nulla súlyuk mégsem érzem,
Nem fáj semmi sem.
Halk, kis nesz, alig hallod.
Nem bírok megmozdulni.
Fejem a párnán.
S szakad szét a dobhártyám.
Minden erős. A kis érzelem
Kettétör, nem viselem.
Bármit csinálok, százszor olyan.
Egy pislogás robban.
Alvás nélkül három nap. Hat.
Józan vagyok. Nagyon fáradt.
Érzem a semmit. Érzem!!!
A Súlytalant, Az Űrt, a Lelkem.
Órákon át az ágyamban lebegek.
Dőlnek, dőlnek, dőlnek
A súlytalan porszemek.
& Barnás Bálint
egy férfiúr mesélte!:
Rárebbent a vállamra egy girbegurba madárlány,
Azt csipogta, nem lehetek a vállamon kapitány.
Nem lehetek, nem lehetek – csipi csipi – csipogta,
Csipi csipi csipi csipi csipi csipi csipogta.
Esőcseppek potyorogtak, a madárlány elrepült,
A madárlány unokanyja madárvajat köpörült.
Unokanyám, édesanyám! – Igen lányom, köp köp köp?
Köpi köpi köpi köpi köpi köpi köp köp köp?
-Elragadt a végzetesnek tűnő tojó szerelem,
Az a csinos pulykakakas-admirális kell nekem.
-Nem vagyunk mi pudlipávák cikormányos fajzata!
Megdárdázlak, tarélyozlak, te csirkekurva!
Ahogy hallta a madárlány unokanyja dorgalyát,
Elindult hát bizalommal, hol van nagypapamadár.
Csirkeország kapujában egy agg férfi nyoszolyált,
Elsiratta, megsiratta unokamadárlányát.
-Édes lányom cefe-cafa, hová lett a tarályod?
Meretyentyó! Karvalyhalál! Elvitte köpi köpi.
-Gyere ide Morzsa kutyám, nézzed kalitka horrort!
Morzsi kutya ijedtében annyira félt, hogy lét folyt.
Amikor a férfimadár abbahagyta balladát,
Hirtelen felkiáltottam: girbegurba madárlány!
Utolsó kommentek