A szokásos időben mentem fel hozzá. Gyorsan bekaptam pár falatot, fejembe csaptam fekete kalapom, és esernyő után nyúltam. Hét ágra sütött a nap, a fényár beragyogta a macskakövek között csillogó vizet. Kapkodtam a lábam, nem akartam megvárakoztatni. Kezemben a szivárványszín esernyő.

 A szokásos időben mentem fel hozzá. Mindig ebéd után, akkor tud dolgozni. A csengő nem működött. Kicsit feszengve álltam a kerengőn, akár egy szerencsétlen poros dísznövény, ha nem locsolják két hétig. Negyedszerre kicsit erélyesebben kopogtam.

- Talán tessék megnézni, hátha nyitva van – szólalt meg a körfolyosó túloldaláról egy nyolc fogú néni. Gondolkodó értelmiségi lévén, mondtam magamban valamit, ami a néni kedvességét, illetve segítőkészségét méltatta.  Lenyomtam a rézkilincset és a tölgyfa ajtó méltóság teljesen megmoccant. Az előszobában már egy fura érzés köszöntött. Valami megütötte az orrom. A hiány. Utálta, ha cipőben, mentem be a szobába. A nappaliban, épp a német hadtest vonult keresztül, a kanapé felborítva, könyvek széttépve a padlón, üvegszilánkok borítottak mindent. Fényképek szétszórva, a szekrény kibelezve, alsóneműk, lógnak a csillárról is. Ehhez, a legjobban Mozart rekviemje kapcsolható, de ez is csak onnan jutott eszembe, hogy nem tudtam, egy csapást se találni, hogy megközelítsem a felborított rádiót, legalább azt kikapcsoljam. A pusztítást csodálva teljesen leállt a mozgás a fejemben.

- Üdvözlöm fiatalember! – ordított a hátam mögül. Talaj részeg volt. Kezében a jól ösmert vodkás üveg, ami kívülről nagyon márkás, ő mégis vendégeit valami kommersz átokkal kínálja. A legfontosabb, ellenben az vót, hogy neki fiatalember vót mindenki. A hasonló korban járó aggastyánokat, idős asszonyokat is lefiatalemberezett. A járása most is ingatag vót. A Lábán kék papucs. Babakék, mint amilyet a gyerekem lábára húzott a cigány ápolónő a kórházban születése után kb. egy órával. Egy szó jutott eszembe: sikkes.

A mozdulatlanságot ez törte meg belül. A kék papucs. Odatámolygott hozzám, és belém kapaszkodott. Bizalmatlan volt mindenkivel, ezért zárta rendszeresen az ajtaját. Évente szereltetett be új zárat. Fő a biztonság. Imádta, ha össze van zárva a gondolataival. Lépései nyomán egy-két emlék új formát nyert, vagy mondhatnám azt is, hogy régi új formát nyert. Formaművészet volt az övé. Szavakkal játszott, már tizenéves kora óta. A hiány azonban még mindig környékezett. Nem tért a lényegre, pedig ilyenkor már rég dolgozni szoktunk. Ő mondja én pedig viszem be az írógépbe.

- Tudja fiatalember, ebben a káoszban az a szép, hogy átlátom. – közben erjedt barack szag áradt a szájából, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon leleményes ember lévén barackot öntött a vodkás üvegbe. A kék papucs, a káosz és a hiány valami eléggé Pazar képzetet hozott ki belőlem. Ráébredtem, jobb vagyok nála.

Ezt az ő szeméből hámoztam ki. Én vagyok az egész oka. Tegnap a hang nem tőle jött, nem is a rádióból. Most meg Ott állt mellettem a szerencsétlen, és rajtam csimpaszkodott, mint a kisfiam.  Nekem akart jönni, talán bosszút akart állni, de annyira gyenge, inkább belém kapaszkodik. Dicsőség töltötte el a szívem. Megtört a jég, ő már elismert. Tény és való, tegnap nem tudom, mi történt talán a múzsa csókolt homlokon, vagy csak jobb lábbal keltem fel. Az, ami tegnap kijött sokkal jobb volt, mint amit eddig valaha is formáltunk. Formáltam. Tegnap éppen, hogy csak el nem aludt. Innen már csak egy lépcső az önállóság. Végre elérem a célom, nincsen, akire rá lennék utalva, önálló alkotó indivídum, aki alkot, teremt.

- Mi történt itt? – kérdeztem meg, mint egy azt várva, hogy így olyan irányba terelem a beszélgetést, ahol, minden gát nélkül beismerheti, tette okát, akit én testesítek meg.

- Semmi, csak átalakítottam a lakásom – köhögte ki magából egy kis nyállal. Hoztam neki egy pohár vizet. A víz rendes szürke szín öltött, az üveg alján elkényelmesedet pornak és csapvíz hatalmas vas tartalmának köszönhetően. Egészséges, gondoltam. Magamba fojtottam azon gondolataim is, melyben megállapítottam, hogy jól hazudik.

Aztán hamar rátért a várt témára. Nem kellett sokáig várnom rá. Bízom minden öregemberben, azok sohasem verik át a másikat. Így kinyögte az első mondatot, ami egy nyitó akkordja lesz egy hosszú karriernek:

- Tudod, amit tegnap írtunk… - magamban már befejeztem a mondatot. Rossz szokásom, de így tudok egyről a kettőre jutni. A hiány nyomát már észre se veszem magamon. Azok a dolgok, amik foglalkoztattak, most kiestek, teljesen más dolog kezdett belül irgalmatlan iramot diktálni, amit magam sem bírtam követni.

- Szóval az egy nagy kalap nyúl trágya lett – lélegzetvételnyi szünet - ki is dobtam.

Megölte egy részemet. A helyzetem kínosan forró lett. Amint belélegeztem, az amúgy is mérgezett levegőt, marta a torkomat. Kétségbe esett neki futás következett.

- Nem értem tegnap még dicsérte, és szerintem is nagyon jól megkomponáltuk – kínos próbálkozás arra, hogy visszaállítsam az önbecsülésem. Illetve, elvesztem.

- Jaj, fiatalember, hát azt maga komponálta, nem én, hisz itt bóbiskoltam a pamlagon.

Utólag visszagondolva itt rontottam el a helyzetet, mert azt hittem, hogy már nyert, de így jobban megvizsgálva a helyzetet. Már teljesen mindegy. A hiány, nos igen, az eltűnt.

Ő csak lehuppant a fotelbe. Előkapta a már agyon rágott családi fényképalbumot, és a fekete-fehér emlékeit forgatta, mint egy áhítattal eltöltött szerzetes a zsolozsmás könyvét. Elragadta őt valami felsőbb, lény. Én kemény akartam lenni, hiszen ez a törvény, aki kemény, az kemény. Az biza fenn marad, legalábbis ezt mondta a nagyapám, aki egy nagy tenyeres paraszt ember vót.

- De az, jó volt! – fakadtam ki egy kicsit erőszakos hangon. Legmélyebb érzelmeim, azonban megküzdöttek, a kérdéssel, „egoista vagyok?”. Nem minden kétséget kizáróan nem vagyok. Van feleségem, és gyerekeim, nekik élek, értük dolgozom.

Látszott, hogy az arcán átfutott egy hamiskás mosoly olyan, mint amikor pókered van és biztosnak látszik, hogy te nyersz. A kezében egy árva lap sem volt. Semmi, amivel nyert volna. Nem féltem. A hiány egy apró ponton környékezte meg amúgy is felkorbácsolt lelkem. Gyorsan elkergettem az érzést. Ránéztem. Szarukeretes szemüvege mögül a már jól ismert mosollyal köszönt, kihívó tekintetemre.

- Ha jó volt, akkor semmiből sem áll újra megírnia.