MyOTHERSIDE

Tizenkétéves forma, kövér gyerek, olcsó műanyag napszemüvegben, piros pólóban, a közepén nagy, kék-sárga logóval, terepszínű nadrágban magyarázza egy kis szőke gyereknek, hogy egyszer E. megkérdezte tőle, mi az életcélja, és ő azt válaszolta, hogy mi más lenne, mint hogy megpakoljon egy Range Rovert dinamittal, és felrobbantsa a közepénél, úgy, hogy az autó kettészakadjon, és mikor belekezd abba, hogy az USA-ban egy fiú csinált egy számítógépes játékhoz egy olyan pályát, ami annak a fiúnak a suliját ábrázolta, ellenfeleknek meg lemodellezte a tanárait, és hogy ezt ő is meg tudná csinálni, az anyja rászól, de fáradt hangon csak annyit kér, hogy a hülyeségeit inkább odébb fejtse ki, és a fiú arrébb is megy a templom bejáratától, és leül a szőke gyerekkel a templomkertben, továbbra is magyarázva, és nekem eszembe jut, amikor a pap azt mondta úgy két perce a bérmálkozóknak: "...mert rajtatok áll a jövő".

Varga Petőfi Tibor SándorLángos

 

Ó, be szeretem hazámat!

A pusztán minden lángos fáradt

Leszáll az éj, s jő a babám

Sajtot s tejfelt cipelve tán.

- Ó szabadság, forradalom!

Szólt hazafias lángosom.

 

Egy jó részlet (mert ilyet is szabad feltölteni):

"-Azt hiszem, szeretnék úgy élni, mint a növények, mert akkor nem kellene állandóan fontos dolgokban döntenem.

-Milyen növény lenne legszívesebben, Danby?

-Uborka, vagy karalábé.

-Milyen uborka? Jó uborka vagy rossz uborka?

-Jó uborka, hát persze.

-Akkor uborkaélete teljében leszednék és felszeletelnék salátának.

Danby őrnagy arca megnyúlt. – Akkor valami hitványabb uborka.

-Akkor pedig megrohasztanák, és a jó uborkák termesztéséhez használnák fel trágyának.

-Akkor, azt hiszem, nem akarok úgy élni, mint a növények – mondta Danby őrnagy a bánatos beismerés kis mosolyával."

Joseph Heller - A 22-es csapdája (részlet)

Réder Kristóf keresése

kicsi szünet után

voltam, akit megnyúztak.

váz vagyok. vagy holló csont. Allan.

egy pont.

homokszem amit nem találsz a képen

szürke palaként a fejem fölé húzlak.

ne ázzon meg a hajam,

mert tegnap mostam ki belőle emlékeid.

házat akarok építeni a tenger

alján, ahol mindig vizes a hajam

és érzem benne az illatod, pedig már nem kellene

és még csak nem is sírok, (vagy már nem),

mert úgy is tele van vele a tenger.

Bata Gábor: Delirium

 

......ketyeg a falióra.

Méri a lüktetést.

Egy, kettő,

Egy, kettő.

Fájdalmas küldetés

Itt feküdni lustán....

Nem mintha nem unnám,

csak felkelni sincs kedvem...

Pedig kéne valamit ennem.

De minek? Kinek csinálom?

Söröm is elfogyott

az álom többször elnyomott

Fekszem, hallom a hangokat

még látom a homályos arcokat

El-eltűnik már a világ.

Az Isten végre visszavág...

Legalább tudom, hogy van.

Lehet, hogy márcsak holtan?

Él. Érzem az öklét.

Lassan szorítja összébb,

Hogy érezzem, hogy fáj

Összeszorul némán a száj...

 

"Kösz ilyet már ittam!"

De ennyit hogy bírtam?

Hogy lett nyolc a kettőből?

Már vártam. Kezdődik előről.

Fáj a fejem napok óta,

Halkan......

14-es villamos, hazafelé, 1. megálló, épp zenét hallgatok.
A villamosvezető már az indulás óta valami haverjával beszél, aki a vezetőfülke ajtajában áll.
Két idős nő száll fel beszélgetve, az egyikük kezében bot, alig bír felvánszorogni.
A vezető majdnem rácsukja a lábára az ajtót.
Kicsivel később látom, hogy az idős nő még mindig beszél, de már nem a barátnőjéhez, hanem a sofőrfülke felé, egyre hangosabban, már a kocsi másik feléből és a zenén át is hallani a hangfoszlányokat.
A vezető továbbra is csak beszél a haverjához előremeredve, az utat figyelve.
A nő folytatja, miközben büszkén körbenéz, hogy lássa, sokan figyelik-e a jelenetét.
Mikor legközelebb odanézek, épp száll le.
A nő még mindig csak dumál maga elé.
A vezető még mindig csak dumál maga elé.

Bata Gábor: Mindent a szerelőmről

 

Hát hibázik,

Mert hibádzik,

Egy csavar a Ladámból

Úgy látszik.

Varga TiborMindent a szerelemről

Én hibázom?

Te hibázol?

Nem érdekel

Igazából.

Az Astoriánál állt, egy oszlopnak támaszkodva. Megnézte az óráját és elkerekedtek a szemei. Gyorsan, mélyen megszívta a kezében füstölgő cigarettát, vagy két ujjnyi vált hamuvá belőle egy slukkra. A füstöt lenntartotta, szemeit behunyta, hátrahajtotta a fejét, és így maradt pár másodpercig, majd az orrán át kifújta. A csikket laza mozdulattal elhajította a közeli Burger King felé, sietve felcsatolta a sisakját, felvette futárszolgálatos hátizsákját, és felpattant a biciklijére. Mielőtt rohamtempóban elkerekezett volna, még épp volt időm elolvasni a biciklire ragasztott matricák egyikének feliratát. Egy pirossal keresztben áthúzott autó képe alá volt írva két sorban vastag, szigorú betűkkel:

Varga TiborAz akárkivel

Úgy beszélj Vele,

Visszakapod.

Késsel szúrsz,

Pengeként élsz.

Te vagy az éle,

De te vagy az élet.

Megadatott.

Hát vigyázz!

Úgy beszélj Vele.

Az akárkivel.

Visszakapod.

Bata Gábor: Feltámadás

 

Csendben leült mellém.

Jó lenne szót érteni vele.

Rég nem láttam

Vajon mi dolga erre?

 

Miért hozzám jött?

Miért engem választott?

Miért nem az igazat,

aki odabenn alszik?

Hisz az még figyel rá.

Az még érti minden szavát.

 

...De mégsem tudja.

Nem érzi, amit én már igen

Elveszített, de megtalált hitem

Nem tudja, hogy újra hallom

Még szól az ének angyalhangon...

 

Mikor megtalálták ott feküdt az ágyon

Békés mosoly ült a mozdulatlan arcon.

Varga TiborAz Úr

Én akarok lenni az Úr.

 

Dobbanás követ

Dobbanást, tüsszentés,

Levegő, hideg van,

Remegek, izzadok,

Azt hiszed ez én vagyok?

Én. Aki semmit nem tehet.

Egészséges, mégis beteg.

Varga TiborZebedeus

 

            „Amikor onnan továbbment, látott két testvért: Jakabot, Zebedeus fiát, és testvérét, Jánost a hajóban Zebedeussal, az apjukkal, amint javították hálóikat. És őket is hívta. Azok pedig azonnal otthagyták a hajót és apjukat és követték őt.” Mt 4, _{21 - 22}

 

Térdelt a porban és nézett utánuk. Pár perce már hogy abbahagyta az ordítozást. Mellette a koszos tengerpart, a partra kiváncsiskodó hullámok. Ütemre csobogott a víz, mint a gondolatai. A földre rogyva felemelte kérges tenyerét és letörölte a patakzó könnyeit. Jelen pillanatban nem volt ember a Földön aki átérezhette volna a fájdalmát. Elvesztette őket. Elvesztette két fiát. Elvesztette két munkatársát. Elvesztette két barátját. Mi lesz így vele?

Mindig szűkösen éltek így hárman. Sára belehalt a harmadik gyermek világrahozatalába. Tej és megfelelő táplálék híján a csecsemő néhány nap múlva követte őt. Azóta hárman voltak egymásnak: Jakab, János és Ő, Zebedeus. Az apjuk. Kicsi koruktól kezdve kimentek vele a tengerhez, egyre többet segítettek neki és mostanra – Zebedeus felett is eljárt az idő – igazi munkaerővé, remek társsá váltak mindketten. Apjuk mostanában már csak történetekkel, az arany idők bölcsességeivel, és az apróbb feladatok körülményes, szakszerű végrehajtásával járult hozzá a mindennapi betevőhöz. Az egész napos halászat után a fiúk hordták a piacra az általuk kifogott friss, értékes halat. Óriási testi erő kellett ahhoz hogy a jószágból más jószág, vagy pénz váljék. Zebedeus öreg volt már, egyedül semmit sem ért...

A hullámok csak hordták a partra a szemetet, a döglött halat, a fájdalmat, a múltat. Még mindig folyt a könnye. Elvették tőle a fiait. Nem tudtak ellenállni a hitvány becsapásnak. Új távlatok, emberhalász... üres szavak. Nézte a tenger víztükrét és nem értette miért. Miért vele? Jól tudta hogy a fiúk nélkül elveszett. Pár hétig még bírná a kapott alamizsnával, aztán lassú halál lenne az osztályrésze. Senkinek nem kell egy foghíjas öregember...

Felállt és a parthoz sétált. Összeszedte a maradék erejét, eloldozta a csónakot, rálökte a vízre, majd ő maga is beugrott a habok közé. Nem gondolkozott, csak úszott, úszott. Úszott bele a horizontba.

Nem vették észre eltűnését.

Bár a tenger kicsit sósabb lett.

Pont itt az idő, hogy megosszam Veletek a kedvenc novellámat:

 

Efrájim Kishon - Átlátok a bejgelésen

 

Ez a történet azok számára vetõdött papírra, akik hisznek a pszichológia korszakalkotó jelentõségében. Kis, látszólag lényegtelen eseményt mondunk el, de konklúziói félelmetesek az emberi lélek búvárai számára.

Bejgelérõl van szó, az anyaországi perec dundi és kerekded leszármazottjáról. Kezdetben viszolyogtam a bejgelétõl, akárcsak az olajbogyótól alacsony ropogási foka és kissé érdektelen jiddis íze miatt, ám az idõ megtette a magáét, és ma már, ha nem is kedvelem a bejgelét, de legalábbis. A probléma akkor merült fel teljes súlyosságában, amikor az egyik nap a szerkesztõség nagy épületének árkádjában feltûnt a tavasz elsõ hangjaival egy nagy kosár bejgele. Rendszerint éhesen érkezem a szerkesztõségbe a déli órákban, ezért kapva kaptam a váratlan mannán. Gyors léptekkel szökelltem a bejgelék felé, amelyek két hatalmas falanxban sorakoztak a kosárban, és közben szemügyre vettem a bejgelést is, aki két és fél láb magas, ravasz arcú, szelíd emberke volt higiénikus fehér törülközõvel az ölében. Kifizettem neki a bejgele árát, mire õ rámutatott az egyik falanxra:

– Ebbõl tessék venni, ez a friss!

A bizalmatlanság jeges szellõje simította végig homlokomat. Bizonyára nem a frisset kínálja – vélekedtem –, hanem az állottat, mert fél, hogy a nyakán marad. A szitán átlátó emberek sima mozdulatával vettem ki egy bejgelét a másik halomból, és félig leeresztett szempilláim alól világosan felismertem, hogy a bejgelés elsápad, és felszisszenve a falnak dõl.

Pszichológiai éleslátásomat kifogástalan, friss bejgelém igazolta.

Másnap a fal mellett lapulva közelítettem meg az árust, és váratlanul eléje toppantam. Élesen figyeltem az emberemet, aki emberfeletti erõvel lett úrrá elsõ megdöbbenésén, és nem remegett a keze, amikor ismét az egyik bejgelekupacra mutatott:

– Ebbõl tessék venni, ez a friss!

Rögtön kikövetkeztettem, hogy jóvá akarja tenni tegnapi szörnyû baklövését, és most tényleg a frisset ajánlja. Ez alkalommal hát az ajánlott kupacból vettem a bejgelémet, és az árus arcára az elismerés önkéntelen hódolata rajzolódott ki.

Vaslogikám ismét kiállta a próbát, a perec friss és laktatós volt.

Ezután napokig az ajánlott falanxból választottam bejgelémet, és a kényes kis ügy látszólag nyugvópontra is jutott, de én már akkor éreztem, hogy a háttérben döntõ események vannak kialakulóban.

Kedden aztán véget is ért a kényszerû nyugalmi állapot. „Ebbõl tessék venni, ez a friss!” – mondotta a bejgelés, azonban kinyújtott kezem várakozóan megállt útközben. Talán a hangjában volt valami, vagy a levegõ telítõdött meg elektromossággal, nem tudom, nem kutatom – ám borzongásszerûen futott át rajtam a felismerés, hogy ellenfelem azt hiszi, pár napos talmi korrektségével bizalmamba férkõzött, és most újból rám sózhatja öreg és íztelen bejgeléjét. Egyetlen határozott mozdulattal a másik bejgeletoronyból választottam ki egy darabot, mire a bejgelés démoni ösztönömtõl való félelmében reszketve húzódott kosara mögé, és a törülközõbe temette tûzpiros arcát.

És a bejgele ismét friss volt.

Szerdán azonban ravasz ellenfelem újból összeszedte magát, nyugalmat erõszakolt vonásaira, és hibátlanul formálta a szavakat:

– Ebbõl tessék venni, ez a friss!

Egy pillanatig tanácstalanul álltam, azután elmém pörölycsapásszerûen megvilágosodott. A bejgelés furfangos keleti ösztönével bizonyára kikombinálta, hogy megint hinni fogok bûntudatának, mint elsõ megtérése alkalmával, és ezért nyugodtan ajánlhatja nekem az öreg bejgelék oszlopát. Természetesen ismét a másik oszlopból választottam ki aznapi bejgelémet, és legott éreztem, hogy ujjaim friss sóréteget tapintanak. A bejgelés szemeiben magasra csapott az eszelõs gyûlölet máglyája, mellkasa félelmetesen emelkedett, és attól tartottam, hogy a kegyetlenül megszégyenített ember végül is kínzójára veti magát.

Ám ekkor a sportrovat vezetõje lépett a kosárhoz, és mielõtt figyelmeztethettem volna, vakon belesétált a bejgelés csapdájába, és az ajánlott halomból vett el egy darabot. Együtt tettünk pár lépést a szerkesztõség felé, én mohó mozdulattal letörtem egy darabot ismerõsöm bejgeléjébõl, és megízleltem azt.

És ekkor fejembe tódult a vér, és a föld kicsúszott lábam alól, és a tiszta magasságokból vijjogva hullottam az út porába.

Az a bejgele is friss volt. Mindegyik bejgele friss volt.

Életem folyik tovább, ismerõseim, barátaim nem vesznek észre rajtam semmit. De valami elpattant bennem.

Varga TiborEgyedül

 

Sokat alszom mostanság,

Nyugtat a semmi.

 

Szeretek így.

Semmit sem tenni.

 

Nincs baj, vagy ha van,

Kitagadja szemhéjam.

 

Jól vagyok,

Hagyjatok.

 

Egyedül.

Ha szívsebesen szeretsz,

Ne maradjon a kezedben

Semmi

Hagyd már menni

 

A büszkeséged!

 

Az ajándékod lóg egy padról,

A tekinteteddel csöppen az eső,

A tüske éget,

 

Ha szívsebesen szeretsz

Olyan magasra megnő,

Mint a Bálint.

 

Meghalt, de újraéled.

A Hold fölötti területeken

A testek romolhatatlanok.

A Hold alatt ha egyedül bolyongsz,

A szférák zenéjét hallgatod.

 

Mi lehet az az ötödik elem?

A tűzhöz borul a hódolat.

De az elalszik minden estelen,

És újra fázol majd a Hold alatt.

 

Szomjasan ha már soká bolyongasz,

Pataknak hajlítod a térded,

A nap feledteti egy pillanatra,

Milyen hatalma van a télnek.

 

A kisfiú nekiiramodik,

Lerogy, és bárányt kér a földből.

- A gyűlölt, a kegyetlen harmadik. -

Sebeidből a vér előtör.

 

S amíg csatázol, majd a levegő

Emlék lesz már öreg tüdődnek,

A Hold fölötti területeken

A testek romolhatatlanok.

 

Egy furcsa pillanat, s a lebegő

Levelek az ablaknak ütőnek.

Megszületett az ötödik elem.

Gyermeked sírását hallgatod.

Bata Gábor: Gyűlölet

 

Fájdalom, de Te voltál

Ki önmagaddal harcoltál.

Senki más nem sebzett meg,

Saját magad vérezted.

Azt hitted, hogy kergettek,

Tőled mindent elvettek,

Pedig szíved döfte át

Gyilkos késsel önmagát.

Varga TiborHazugság

 

Ha Te voltál ki vétett

Nyugodtan fogd másra.

A hazugság az élet

Mellékhatása.

Varga TiborÁlmaim az álmaim

 

Lemondtak rólam az álmaim,

Mégis tudok aludni.

R.E.M.énytelen hajszolom őket.

Néha mégis sikerül egyet

Elkapni. Ha megvan, végre

Lemondhatok róla én magam.

Varga TiborBorostyán

 

Magam alá tiprom

Mindazt ami vagyok.

Borostyán fojt borostyánt,

Ágaim közt fulladok.

"Itt ugyan át nem megy!" - ordítja az őr felénk.
A nyári nap minden erejével tűz a fejemre, szinte ugyanolyan erővel, mint délben tette. Egy izzadságcsepp szalad le az homlokomról, végig a halántékomon, lassan tétvázva az államnál, leessen-e vagy folyjon tovább; és akárhogy idegesít az a csiklandós, nedves érzés, nem tudom letörölni, mert egyik kezemben hűtőtáskát cipelek, a másikban pedig a szatyrot, amibe mindkét pokróc bele lett tuszkolva, és ettől olyan vastag, hogy csak három ujjal tudom átérni a szatyor fülét. A kocsi a kaputól nem messze áll.
A többiek közül valaki a hátam mögül ellenkezik az őrrel, mire az még egyszer odakiált nekünk valamit, aztán megfordul, és elkezdi behúzni a kaput. Igen, kimehetnénk a strand főkapuján is. Nem, nem lenne, csak pár perc kerülő. Mégis megnyújtom a lépteim. Oda fogok érni, még mielőtt becsukná.
Pont akkora marad a rés a kapu és az őrbódé közt, hogy kényelmesen átférjek rajta. De hiába. A következő lépésnél olyan dühödt erő ránt vissza, hogy teljesen meglepődök, de szembefordulok az őrrel, aki a pólómat szorongatja. "MONDOM, HOGY ITT NEM LEHET ÁTMENNI!" - ordítja komikus, erősen palócos kiejtésével.
Egy pillanat alatt elönt a düh.
"MIÉRT?" - ordítok rá.
Egy pillanatig nem hezitál a válasszal. "MERT NEM LEHET ÁTMENNI!"
"M-I-É-R-T???" - ismétlem én is magam eszelős dühvel. Nem értem, de már nem is érdekel. Egy kézmozdulattal le fogom ütni a kezét a pólómról. Továbbmegyek. Nem érdekel, erősebb-e nálam. (Még nálam is véznább.) Nem érdekel, van-e nála fegyver. (Egy gumibot.) Nem érdekel, van-e értelme. Tovább akarok menni. Tovább fogok menni.
A többiek kiáltozása térít vissza a Földre. Másodpercekig nézek még az őr szemébe, az őr az én szemembe, és a végére mindketten tudjuk, hogy nem fogok átmenni. "Idióta." - vetem oda neki, de már teljesen üresen és céltalanul. Elenged. Visszamegyek a kapu mögé. Lassan becsukja. Elindulok a főkapu felé.

- JÓ REGGELT! - ordított egyenként a még alvók fülébe a sofőr barátja.
- A jármű kiáll a forgalomból! Mennék zabálni! - jelentette be a sofőr, arcán sunyi, cinikus mosollyal a haverja felé, szemében több évtizedes gyűlölettel a busza utasai, a csövesek és a részegek iránt.
Miután a munkatársa részvétlenül felvisította a még alvókat, szépen bezárták a buszt, és együtt elmentek egy közeli békávés épületbe. Minden mozdulatuk, minden arcizmuk érzékeltette, hogy nagyon is jól tudják, micsoda mágikus hatalmuk van - Ők működtetik az egyetlen tömegközlekedési eszközt egy kilométeren belül. Tudták, hogy ezen a jogon bármit megtehetnek, hogy felette állnak jognak és illemnek, mert Övék valami, amit a buszmegállóban várakozó kótyagos tömeg igénybe akar venni, és hogy ez a csőcselék ki van nekik szolgáltatva, úgyhogy majd nyugodtan rájuk ordíthatnak, hogy "Takarodjatok hátra!", mert az égvilágon senki nem mer majd visszapofázni Nekik, és gúnyosan belevigyoroghatnak a pofájukba, mert Ők többek, mint ez a szedett-vedett csürhe, ami most szerencsére szívhat a hideg éjszakában, és talán ezalatt rájönnek a rohadékok, ki az Úr itt, és mi a rend, és hogy aki ezt nem fogja fel, leszállíthatják a város bármelyik részén, mert Őket úgyse fogja senki se felelősségre vonni, különben is alig vannak tanúk, és azok nagy része is alszik, és mégis ki a fasz fog ilyen nevetséges panaszokkal foglalkozni, és hogy most végre egyszer az életben revansot vehetnek az egész rohadt társadalmon, ami nem elég, hogy egy buszra száműzte őket, de ráadásul egy sörszagú, szemetes éjszakai járatra, ami miatt aztán kénytelenek nappal aludni, amikor az emberek túlnyomó része aktív, úgyhogy magányra vannak ítélve, amit a soványka fizetés a legkevésbé sem kompenzál, sőt, a világ söpredékével vannak egy légtérbe zárva, el kell viselniük ezt a sok hitvány férget, holott Ők nyilvánvalóan sokkal többre vannak hivatva, és ez az Ő számukra csak valami átmeneti állapot, Nagy Terveik előkészítő fázisa, de majd megmutatják, megmutatják, sőt, inkább most, mindjárt...