Pont itt az idő, hogy megosszam Veletek a kedvenc novellámat:
Efrájim Kishon - Átlátok a bejgelésen
Ez a történet azok számára vetõdött papírra, akik hisznek a pszichológia korszakalkotó jelentõségében. Kis, látszólag lényegtelen eseményt mondunk el, de konklúziói félelmetesek az emberi lélek búvárai számára.
Bejgelérõl van szó, az anyaországi perec dundi és kerekded leszármazottjáról. Kezdetben viszolyogtam a bejgelétõl, akárcsak az olajbogyótól alacsony ropogási foka és kissé érdektelen jiddis íze miatt, ám az idõ megtette a magáét, és ma már, ha nem is kedvelem a bejgelét, de legalábbis. A probléma akkor merült fel teljes súlyosságában, amikor az egyik nap a szerkesztõség nagy épületének árkádjában feltûnt a tavasz elsõ hangjaival egy nagy kosár bejgele. Rendszerint éhesen érkezem a szerkesztõségbe a déli órákban, ezért kapva kaptam a váratlan mannán. Gyors léptekkel szökelltem a bejgelék felé, amelyek két hatalmas falanxban sorakoztak a kosárban, és közben szemügyre vettem a bejgelést is, aki két és fél láb magas, ravasz arcú, szelíd emberke volt higiénikus fehér törülközõvel az ölében. Kifizettem neki a bejgele árát, mire õ rámutatott az egyik falanxra:
– Ebbõl tessék venni, ez a friss!
A bizalmatlanság jeges szellõje simította végig homlokomat. Bizonyára nem a frisset kínálja – vélekedtem –, hanem az állottat, mert fél, hogy a nyakán marad. A szitán átlátó emberek sima mozdulatával vettem ki egy bejgelét a másik halomból, és félig leeresztett szempilláim alól világosan felismertem, hogy a bejgelés elsápad, és felszisszenve a falnak dõl.
Másnap a fal mellett lapulva közelítettem meg az árust, és váratlanul eléje toppantam. Élesen figyeltem az emberemet, aki emberfeletti erõvel lett úrrá elsõ megdöbbenésén, és nem remegett a keze, amikor ismét az egyik bejgelekupacra mutatott:
– Ebbõl tessék venni, ez a friss!
Rögtön kikövetkeztettem, hogy jóvá akarja tenni tegnapi szörnyû baklövését, és most tényleg a frisset ajánlja. Ez alkalommal hát az ajánlott kupacból vettem a bejgelémet, és az árus arcára az elismerés önkéntelen hódolata rajzolódott ki.
Vaslogikám ismét kiállta a próbát, a perec friss és laktatós volt.
Ezután napokig az ajánlott falanxból választottam bejgelémet, és a kényes kis ügy látszólag nyugvópontra is jutott, de én már akkor éreztem, hogy a háttérben döntõ események vannak kialakulóban.
Kedden aztán véget is ért a kényszerû nyugalmi állapot. „Ebbõl tessék venni, ez a friss!” – mondotta a bejgelés, azonban kinyújtott kezem várakozóan megállt útközben. Talán a hangjában volt valami, vagy a levegõ telítõdött meg elektromossággal, nem tudom, nem kutatom – ám borzongásszerûen futott át rajtam a felismerés, hogy ellenfelem azt hiszi, pár napos talmi korrektségével bizalmamba férkõzött, és most újból rám sózhatja öreg és íztelen bejgeléjét. Egyetlen határozott mozdulattal a másik bejgeletoronyból választottam ki egy darabot, mire a bejgelés démoni ösztönömtõl való félelmében reszketve húzódott kosara mögé, és a törülközõbe temette tûzpiros arcát.
És a bejgele ismét friss volt.
Szerdán azonban ravasz ellenfelem újból összeszedte magát, nyugalmat erõszakolt vonásaira, és hibátlanul formálta a szavakat:
– Ebbõl tessék venni, ez a friss!
Egy pillanatig tanácstalanul álltam, azután elmém pörölycsapásszerûen megvilágosodott. A bejgelés furfangos keleti ösztönével bizonyára kikombinálta, hogy megint hinni fogok bûntudatának, mint elsõ megtérése alkalmával, és ezért nyugodtan ajánlhatja nekem az öreg bejgelék oszlopát. Természetesen ismét a másik oszlopból választottam ki aznapi bejgelémet, és legott éreztem, hogy ujjaim friss sóréteget tapintanak. A bejgelés szemeiben magasra csapott az eszelõs gyûlölet máglyája, mellkasa félelmetesen emelkedett, és attól tartottam, hogy a kegyetlenül megszégyenített ember végül is kínzójára veti magát.
Ám ekkor a sportrovat vezetõje lépett a kosárhoz, és mielõtt figyelmeztethettem volna, vakon belesétált a bejgelés csapdájába, és az ajánlott halomból vett el egy darabot. Együtt tettünk pár lépést a szerkesztõség felé, én mohó mozdulattal letörtem egy darabot ismerõsöm bejgeléjébõl, és megízleltem azt.
És ekkor fejembe tódult a vér, és a föld kicsúszott lábam alól, és a tiszta magasságokból vijjogva hullottam az út porába.
Az a bejgele is friss volt. Mindegyik bejgele friss volt.
Életem folyik tovább, ismerõseim, barátaim nem vesznek észre rajtam semmit. De valami elpattant bennem.
szívesen elmondom:
az emberek nagyon hajlamosak rá, hogy elméleteket, logikát találjanak más ember viselkedésében. az esetek 95% ban általában teljesen rosszul. manapság meg évente pszichológusok ezreit, tízezreit képzi ki a világ, hogy ebből a káros hazugságáradatból emberek éljenek meg. inkább mennének péknek, vagy utcaseprőnek, ezerszer hasznosabb.
szívesen elmondom:
egy novellaíró nagyon hajlamos rá, hogy elméletet, logikát találjon más ember viselkedésében. ezesetben 95% ban teljesen rosszul. azt gondolja, hogy azért mert valamit hallott a pszichológiáról, ezért az összes pszichológus azzal foglalkozik és rosszul is csinálja azt. pl. van olyan pszichológus, aki csecsemők viselkedésének, vagy ösztönösebb viselkedések kutatásával foglalkozik, ahol jelentéktelen a kutató átverésének az esélye. mások pedig -már csak a szokás kedvéért is kisbetűvel kezdem- egyszerűen azzal gyógyítanak embereket, hogy odafigyelnek rájuk, amit más nem tett meg helyettük korábban.
egyébként kifejezetten tetszett a novella, mind a stílusa, mind a jelentéktelen történet humoros felfúvása - azért az egy kommentért viszont kár volt!
hát ez az én véleményem volt, és úgy gondolom hogy nem volt kár érte. mint ahogy a tiédért sem kár.
amíg az emberek antidepresszánsokat szednek arra hogy nincs barátjuk, pszichológushoz rohannak azért, mert nincs ember, társaság akivel megoszthatnák a problémájaikat, addig nem hiszem el hogy ez egy szakma. vagy akkor hívják úgy hogy "barát pénzért".
Lélektan? azt sem tudjuk mi az a lélek... hogy lehet erről tanítani x éven keresztül?
számomra áltudomány marad, amíg pl egy ilyet meg lehet találni egy pszicho tankönyvben:
Ha sok zseb van a nadrágodon, akkor az vaginairigységet jelent.
Erőt vettem magamon és válaszolok, bár sem nem vagyok pszichológus, sem nincs jártasságom a szakmában. A vaginairigységes dologra két tippem van, egy: olyan úgymond áltudományos könyvet vettél a kezedbe, mint amilyen egy a fizika átveréseire rájövő "kutató" könyve, akinek otthon sikerült is előállítania örökmozgót; kettő: a komoly szakkönyvbe ugyanaz írta bele e megjegyzést , mint aki az áttellenes oldalra, hogy "szeretlek, juci". Egyébként a barát nélküli élet szerintem elég keserű lehet, úgyhogy én speciel megértem, ha valaki arra antidepresszánst szed, méginkább ha pszichológushoz megy, ugyanis ez utóbbi számára ingyen van - állam bácsi fizeti, azaz te is, akinek feltehetőleg nincs ilyen gondja. A "kár volt"-hoz még engedd meg, hogy hozzátegyem, az élményem nézőpontjából írtam, miközben természetesen elfogadom az álláspontodat. Annyit talán jelenthet a számodra, hogy ha magamfajta emberek alkotják a célközönséged, akkor előnyösebb, ha lebegtetve hagyod/nem teszed kategorikussá vagy túl átfogóvá a leírt ítéletet, illetve ha ilyenné is teszed, nem a narrátorral vagy az extremitásokba hajlóan hibátlan szuperhőssel mondatod el azt. Ugyanezen eset persze az is, ha utólag, a blogban mondasz ítéletet, és miközben könnyen lehet, hogy egyébként nagyvonalakban egyetértenék veled, így szinte ellentétes hatást váltott az ki bennem. Valahogy úgy fogalmazzák meg ezt az irodalom-kutatók, -akiket valószínűleg a pszichológusokkal egy lapon tárgyalsz,- hogy ha nem te teszed fel az i-re a pontot, hanem átengeded az olvasónak ezt a hálás feladatot, akkor ezáltal finoman, de mégiscsak belekényszeríted őt abba a helyzetbe, hogy elfogadja amit 'együtt mondtatok' - hisz pont magának ne higyjen?! No üdv!
Utolsó kommentek