MyOTHERSIDE

Bata Gábor: Élni még

Kietlen vad síkon

Ketten együtt járunk.

Hiába ha akarom

Még nem alhatsz nálunk

Kérlek maradj távol

Egyszer újra látlak

Kérlek máshol álmodj

Fend ki jól kaszádat...

Bata Gábor: Összehullott válasz

Nyughatatlan fekszem,

Kémlelem a Holdat,

Összehullott csillagom

Többé már csak holt nap.

Varga TiborTudni akarom

Nyughatatlan fekszem,

Kémlelem a Holdat.

Tudni akarom hogy

Mit csináltam holnap.

Varga TiborAz új nemzet dala

Talpra magyar, hí a haza!

Nyisd ki füled, fordítsd fejed,

Ne dugd le a föld mélyére,

Fuss merre látsz, hagyd e helyet

Itt már csak csalódnod lehet,

Álnok, csaló, mocskos szavak

Mitől házad, mitől várad,

Mitől néped, s minden ragad.

Fuss merre látsz, hagyd e helyet

Köpj egy nagyot lábnyomodra

Pakolj össze, fogd a zsákod

Rakodd bele mind mi álmod,

Lépj nagyot és még nagyobbat.

Ne sajnáld az otthagyottat.

Talpra magyar, hí a haza?

Itt az idő, most.

Bata Gábor : Alkonyat

Nyugodt, fülledt, álmos az este.

Nem gyújtok villanyt, ne félj.

Nem szórom a fényt.

Azt a keveset, ami még van.

Már nem sokáig.

Már a sötét az úr,

Itt gázolok benne bokáig.

Élesztgetem halkan a lámpást...

Érzem, ahogy kihűl a teste valahol legbelül

Hosszú időt kínlódott.

Választott de mellé nyúlt.

Ül szótlanul, s várja hogy

A jövőjéből legyen múlt.

Mély a szakadék,

mellette állok.

Alattam tátong.

Végtelen árok.

Fél lábbal benne,

másikkal ellene

Lefelé, vagy vissza?

Csak húznotok kellene.

Bata Gábor : Elengedlek

Egyedül lenni jó volna talán

A lepedő halkan nyúlik alám.

Halkan elnyúlik hiszen hangja nincsen

Itt az idő, hogy kezem búcsút intsen.

Összezárom öklöm és szétnyitom újra

Hibáimat lelkem legmélyébe szúrja...

Bata Gábor : Ma születtél

Méreg szalad a szív felé

Kapd kezed az arcod elé.

Menekülnél a világból

Múltad mosta kis szilánkból

...Repedező aranyhold

Hulló selyemanyagból...

Lesed csendben az életet.

Már nem számolod az éveket.

Varga TiborMost még...

Kalandoztam az időben

Előre pár évet.

Láttam mindent pontosan:

Mit, ki, miért vétett.

Visszatértem, itt vagyok.

És figyelem hogy nevetnek.

Jó így látni arcukat:

Tisztának, bűntelennek.

Az elvarázsolt erdő

Hogy mondjam el, mi mit jelent, hiszen én sem tudom?

Én ez vagyok és te lehetsz talán az az.

Én gyermekarcú, te

Nehéz vagy, mint a szag

Az ázott erdő bokrai között.

Tisztellek szépségedért – űrarcú lány,

Bort ittam este, hogy aludni tudjak,

S nem felejt el az éj emlékeztetni rá,

Hogy én itt vagyok, és hogy te ott vagy.

És hogy fejtsem meg – nem tudom –

Titkosított jelrendszered jelét?

A kódot hogy törhetem fel, s mi marad?

Talán az, hogy szeretlek – rútságodért.

Az elvarázsolt erdő fái közt.

Utolsó cérnaszál.

Elpattan. Vége.

Alattam hullámzik 

Mindaz, mi kéne...

Bata Gábor: Vall(om)ás

/Éva hol vagy?/

Ádám a kiűzetés után

Csak állt, szédült és nézett bután.

Akkor értette meg mi történt

Mikor megtudta az új törvényt.

Vissza nem megy soha már,

A régi élet tovaszáll.

Hideg, sötét, üres világ,

Hangja a pusztába kiált.

Pedig látta belülről a kertet,

De most már érti: nem nyerhet.

Van hát vég és üresség,

Néma csend és süketség.

Nincs segítség hideg órán,

Elnyomja szavát az orkán.

Az Egy ki hívná elfordult

Az egész világ kicsorbult.

Itt élek az üres síkon.

Oh csak tudnám, meddig bírom

Csorog a falon

Látom minden cseppjét

Megőrülök, szétszakít a vágy,

Hogy odamenjek és kaparjak,

Érjenek le. Érjenek le.

Lassan vánszorognak a cseppek.

Nem bírom.

A GYENGE:

Nem bírom.

Kilép belőlem az őrült,

kétfelé hasadok.

Nem várok.

Nem nyugszom amíg

a fallal

újra eggyé

nem válhatok.

A HAZUG:

Nem bírom.

Látszatszenvedésem

Minden arcra szánalmat varázsol,

Vállam simítják és

Isszák hamis szavam.

Mikor nem látják

Újra enyéim:

A cseppek és a falam.

AZ ERŐS:

Nem bírom.

Atomjaim húznak

A cseppek felé.

Őmiattuk érzem magam

betegnek.

Lelkem gyógyszerével

Gennyes sebeik

Idővel behegednek.

I.

Leugrom az emeletről.

Nem térhetek vissza.

Lelkem fájó tekintete

Saját levét issza.

II.

A Túlvilági Expressznél

A kalauz az Isten.

Odafelé van jegyed,

De hazafele nincsen.

Áll a szobában, körülötte folyik az élet. Ennek a folyékony életnek a vizében szeretne megfürödni, megmártózni, vagy legalább annyit... legalább annyit szeretne hogy egy kicsit marja a szemét az élet sója.

Vár.

Mentem előre, de kitértek előlem.

Szerettem a nőt, de elpártolt tőlem.

Megváltoztam, és hátat fordítottam.

Megsemmisül lelkem halálsikolyomban.

Varga TiborAz éjjel

Felébredek. Zörren a vasajtó. Hallom a kallantyú csapódását és a kulcszörgést. Odarohanok, de már késő. Hallom a távolodó léptek zaját, kiabálok... de már nem érzékeli senki. Hallgatózom, hátha történik valami, felágaskodom, hogy kilássak a hományos, festett üvegablakon. Elmosódott körvonalak, lombok, távolodó ember. Közben süvít a szél. Még mindig hallom a lépteket, de egyre csöndesebben. Eszembe jut a halál. De az nem lehet ilyen.

Tiszta, színtelen csönd van. Néha – néha felsüvölt a szél. Sötétedik, de állandóan szokja a szemem. Látok még mindent. Az oltáron csak a fehér lepel van, de rárakok egy nagy, kovácsoltvas talapzatú templomi gyertyát. Meggyújtom. Otthon érzem magam. Olyan érzések törnek elő bennem, amik már rég nem voltak a közelemben. Hűség. Igazság. Cserbenhagyás. Imádat. Nem gondolkodtam már régen. Erre nincs időm máskor.

Besötétedett. Körvonalakat látok mindenhol, de a gyertya kitart. Az oltárt, és a környékét még mindig megvilágítja ez a gyér fény. Most jut eszembe, hogy megnézzem magamnak a helyet, ahová bezárt az élet. Az oltárasztal egyszerű; intarzia, fafaragás nem díszíti. Hímzett fehér terítő hirdeti az egyszerűséget. Mögötte – a hívőkkel szemben – óriási fakereszt lóg a falról. Fájdalom. Ezt látom az arcán.

-         Miért vagyunk szenvedésre ítélve, mondd?! – szólok Neki.

Fekete csönd honol. A homályban néha, ha körbenézek, a szemem sarkában, mintha mozogna a szája, a szeme. Ha elfordulok teljesen, tán meg is elevenedik. Furcsa látomás. De nem. A szemem káprázik. Egyszerűbb hangosan gondolkodnom, Felé intézem szavaimat.

-         Miért? Miért van ennyi rossz? Miért kell csalódnunk? Miért kell Nekem is csalódnom?

Nincsen válasz. Mozog a szája talán, mond valamit az angyaloknak. De nem értem. Miért érteném. Ki vagyok? Senki. Soha nem voltam senki. Szemügyre veszem a sötétben az üvegablakokat, bár nem sok látszik belőlük. Ahogy a harangtoronyból be – belibben egy kis szellőfoszlány, és megrángatja a gyertya lángját... szinte megelevenednek az ószövetségi jelenetek. Vég, pusztulás, vér. Mind. Elfordulok.

Már hajnal lehet. Még tökéletes a sötétség. Hálát adok, hogy nincs benn túl hideg, kint megfagynék a sivár utaimon. Minden eszembe jut lassan. Azok az évek, amiket élveztem, a hasznos évek, az elfecsérelt évek, a vakvágányok. Mindenre emlékszem. Tisztán.

Emlékszem. Emlékszem, hogy hol rontottam el. Döbbenetes, amikor rájövök, hogy hol lehetett volna még valami az életemből. Sírva fakadok. Először csendben, majd csillapíthatatlanul. Azon veszem észre magam, hogy a földön fekszem, verem a hideg köveket, patakzanak a könnyeim, magzati pózba húzom össze magam, zokogok. Keservesen zokogok. Mindent megbánok. De zokogok. Több óráig. Amíg van könnyem.

Felülök. Még él a gyertya.

Lassan szürkül a levegő, íze van a közelgő hajnalnak. Nedves a szemem, gyenge vagyok, ülök az egyik padban. Gondolkodnék. De üres vagyok. Könnyem nincs, gondolataim sincsenek már nagyon. Mindent kiadtam magamból.

Hirtelen. Felemelem a kezem és meglátom. Vérzik. Nem fáj, de vérzik. A másik is. Félve, de felemelem az ingemet. A mellkasom oldalán szivárog a vér. Rájövök. Könnyem nincs, de könnyű vagyok. Üres vagyok, de gondtalan. Mindent kiadtam, de fel akarok töltődni. Besüt az első sugár az ablakon. Kulcs zörög, és kinyílik az ajtó. Szemben van velem a felkelő napkorong. Nézem, és a maradék könnyem is kicsordul. Elindulok. De még hátranézek és meglátom Őket.

Öt, aki mintha mosolyogna, és a másikat az oltáron, Aki már nem ég.

-         Ádám!

-         Jelen!

-         Bartos!

-         Jelen!

-         Bertőczi!

-         Jelen!

Bulkár, Cinege, Csuhajda, Czóber... 53 újonc a D épületből. A Jelen! Kiáltások határozott visszhangot keltenek a barakk folyosóján. Gyengén a C és az E épületből is áthallatszanak a tesztoszterongazdag kiáltások.

-         Ujvár!

-         Jelen!

-         Varga!

Teljes csönd a folyosón, az E épületben befejezték a névsorolvasást, már hallani a reggeli masíroztatást kommendáló őrnagy jellegzetes hangját.

-         Varga!

Teljes csönd.

-         Nézze meg valaki!

Két egyenruha visszamegy, hogy megnézzék mi történhetett. Egy ember az ágyon fekszik. Ő lenne az? Ki más... Odamennek hozzá, a férfi fekszik. Férfi... Fiú még, a húszas évei elején járhat, arcbőre sima, bár felépítése katonáéhoz méltó, de valahogy nem... nem illik oda. A két ifjonc megfordítja a testét. Üveges tekintet. Pofozgatják. Üveges tekintet. Szívdobogás nincs. Pulzus nincs. Életjel... nincs.

-         Meghalt! – mondja halkan az egyik beküldött újonc.

-         Meghalt. – egyezik bele a másik. – Menjünk.

A korridor homályos a gyér megvilágítástól. A hálóteremből kijövő két ifjonc csöndben közli az őrnaggyal, hogy mi történt.

 Hivatalos intézkedések. Levél a családnak. Koporsó. Halottkém. Rendőrség.

 Ki volt Ő? Nem tudja senki. Ő sem tudta.

 Mit fektetett le életében? Senki sem tud semmit. Semmit.

 Sajnálják? Sajnálják.

 Mi volt az értelme életének?

 Aznap a D épület leendő katonái kimenőt kaptak. Este néhányan be is rúgtak.