Először egy szaktársamat láttam, ahogy egy ingyenes újság utolsó lapja felett görnyedt egy előadáson mellettem. Idegesen pörgette a tollat az ujjai közt, sokáig ült a feladványon, majdnem fél perc telt el így, végül egyszerre felderült az arca és beírt egy számot. Aztán újra csak idegesen gondolni kezdett, és úgy fél percenként megismételte az előbbi rítust.

- Te, ez mi? - kérdeztem tőle halkan.

- Sudoku. - súgta vissza.

Utána elmagyarázta a szabályokat. Kilencszer kilenc négyzet. A kis négyzetek háromszor hármas nagyobbakba van csoportosítva. Soronként és oszloponként minden szám 1-től 9-ig egyszer és csakis egyszer szerepelhet, akárcsak a háromszor hármas csoportokban.

Megköszöntem neki a gyorstalpaló szabályismertetőt, aztán folytattam a jegyzetelést. Sokáig nem is jutott eszembe újra a játék. Egyszer aztán egy hosszú buszútra olvasnivalónak elvettem egy ilyen újságot. Még a megállóban vártam, de már kifutottam a hírekből, amik érdekeltek. Aztán, már a buszon azokból is, amik annyira nem. Végül, a képregény alatt ott díszelgett ez a kilencszer kilences, számokkal teleszórt táblázat. Elővettem a táskámból egy ceruzát, és nekiálltam megfejteni. Először nehézkesen találtam a fogást a feladaton. Csak találomra próbálkoztam. Aztán éreztem, hogy kezdem megérteni. Rájöttem, hol fogom tudni beírni az első számot. A többi ment, mint a karikacsapás. Kezdett tetszeni a dolog. Az út végére már szinte meg is fejtettem az egészet. Elégedetten szálltam le a buszról, mint aki valamilyen óriási titokra derített fényt, és gúnyosan gondoltam a szaktársamra, aki vért izzadva görnyedt a lap felett, míg én hozzá képest aránylag gyorsan, könnyedén oldottam meg.

Onnantól kezdve mindennap sorba álltam az újságért, csak hogy aztán az utolsó lapról kitépjem a feladványt (az újság maradékát azzal a lendülettel ki is dobtam). Egyre jobban ment. Különféle kis megfigyeléseket tettem, szabályokat alkottam, amik remekül működtek, csak néha akadtam el. Ha elsőre nem ment, a kis négyzetekbe külön kis felső indexbe írtam a lehetséges megoldásokat, és aztán szinte tudományos aprólékossággal, lépésről lépésre zártam ki a rosszakat. Úgy éreztem, a játékot nekem találták ki.

Vagy egy hét telt el új, csodálatos hobbim felfedezése óta, amikor találkoztam egy barátommal a villamoson. Természetesen egy sudoku-feladvány közepén voltam. Éppen elakadtam. Örömmel mutattam neki, milyen remek játékot találtam. Ő csak unottan bólintott, "Aha, már én is láttam pár embert ilyennel szórakozni", ránézett a kitépett lapra, aztán elkérte a ceruzám. Villámgyorsan beírta a számot, amit kerestem, aztán még sorban vagy egy tucatot, olyan tempóban, hogy szemmel is alig bírtam követni, és amilyenre én soha nem lettem volna képes. "Látod," magyarázta oktatóan, "csak az ilyeneket kell figyelni", mondta, és közben csak írt, mint egy gép.

Még folytatta volna, de le kellett szállnia a következő megállóban, előtte azonban visszaadta a lapot. Mikor átvettem, olyan érzés volt, mintha valami undorító, ragacsos kátránypapírt kapnék vissza. Miután leszállt, gyorsan a táskámba gyűrtem a lapot, leszálláskor pedig kidobtam az első útbaeső kukába. Azóta se játszottam sudokut.