Az ördög bújt ma az osztályba.

Valahonnan előkerültek a táska maradványai. Egyikünk még a nem sokkal azelőtt lezajlott lomtalanításról mentette ki. Nagy, régi táska volt, kívül műbőrrel, belül kockás szövetbéléssel bevonva, közepén csatos fémzár, a sarkain barna műanyag sarokvédő. Annak idején csak akkor vettem észre, mikor már valaki rugózó mozdulatokkal ugrált rajta, először el se rugaszkodva, aztán egyre erősebben, miközben a fiú, aki találta az értékes zsákmányt, röhögve bizonygatta, hogy „Bizony jó táska ez!”. Aztán a táska egy irgalmatlan reccsenéssel beszakadt.
Azóta az egyik szekrényben pihent a maradéka. Mostanáig.
Ezúttal szó se lehetett félmunkáról: először a másik felét sikerült beszakítani ugyanazzal a módszerrel, mint a múltkor. Ami maradt az egészből, gondos és alapos szétrugdosásnak lett alávetve. Csak úgy röpködött a préselt falemez, amiből a táska készült.
"Jó táska ez!" - ordította valaki.
De ez nem elégítette ki se őket, se a nézőket. Ekkorra ugyanis már szinte mindenki figyelemmel kísérte az eseményeket, és hangos röhögéssel asszisztált. A nép áldozatot követelt, és a nép áldozatot is talált: az osztálymagnóra esett a választás. Szerencsétlen így is elég megviselt állapotban volt: az egyik hangszóró már régebben berepedt (miután az egész szerkezetet bevágták a kukába, és megöntözték egy kis vízzel), fehér színnel, valószínűleg hibajavítóval rá volt írva, hogy "A BENCE VETTE, TEHÁT SZAR", a CD-lejátszórész fedele hiányzott, a tápkábel vége pedig egyszerűen le volt vágva.
Valakinek az az ötlete támadt, hogy hajítsuk ki a második emeleti osztálytermünk ablakából. Mindenki odagyűlt az ablakokhoz, kíváncsian a kísérlet eredményére.
Szép, lágy ívben repült a magnó, nagy meglepetésre azonban viszonylag puhán landolt a füvön, és semmi baja nem lett földet éréskor, egy kis horpadást leszámítva. Így aztán persze közmegelégedésre újra ki lett dobva az ablakon. Hiába, megint nem történt semmi. Harmadszorra már nem lehetett félvállról venni a dolgot. Ezúttal nem ejtették, hanem dobták, és nem a puha fűre, hanem a betonra, úgyhogy a magnó ripityára tört.
Majd' beleszakadtunk a röhögésbe. Furcsa, már-már természetellenes kacagás volt: száraz, artikulálatlan és megállíthatatlan, elég volt egy valakinek elkezdenie, és futótűzként terjedt. Görcsösnek és erőltetetten elnyújtottnak tűnt, pedig a legkisebb ingerre kiszakadt szinte bárkiből, de ha megkérdeztek volna, tulajdonképpen min is nevetek, a legtöbbször nem tudtam volna válaszolni. És ahányszor csak elkezdtem, azt akartam, sose kelljen befejeznem, nehogy helyet adjon valami másnak.
Néhányan megint nekiestek a táska maradványainak. Én leültem a helyemre, és onnan néztem az egészet. Egyszercsak elém pattant az egyik műanyagsarok. Hirtelen felkaptam, és kivittem a folyosóra. Odakint volt egy kopott, kék, henger alakú fémkuka. Letettem a műanyagot, felemeltem a kukát, és pár pillanat célzás után a kuka alsó peremével rávágtam. Az egész sarok két darabban repült kétfelé.
Felnézve az osztály ajtajában megláttam az egyik haveromat, aki utánam jött megnézni, mit is csinálok. Összenéztünk. Aztán egyszerre elröhögtük magunkat, mint már sokadszor aznap.
Így, röhögve is mentünk vissza az osztályba. A terem közepén pár lány ekkor már sírt, de szinte mindenki csak röhögött, és úgy nézett a lányokra, mint a hülyékre, többen pedig valamiért mintha dühösek is lettek volna rájuk.
Persze meg lehetett érteni őket is. Hiszen nem csoda, ha sírnak. Elvégre csak egyszer jön el a legeslegutolsó tanítási nap a középiskolában.