Varga TiborAz éjjel
Felébredek. Zörren a vasajtó. Hallom a kallantyú csapódását és a kulcszörgést. Odarohanok, de már késő. Hallom a távolodó léptek zaját, kiabálok... de már nem érzékeli senki. Hallgatózom, hátha történik valami, felágaskodom, hogy kilássak a hományos, festett üvegablakon. Elmosódott körvonalak, lombok, távolodó ember. Közben süvít a szél. Még mindig hallom a lépteket, de egyre csöndesebben. Eszembe jut a halál. De az nem lehet ilyen.
Tiszta, színtelen csönd van. Néha – néha felsüvölt a szél. Sötétedik, de állandóan szokja a szemem. Látok még mindent. Az oltáron csak a fehér lepel van, de rárakok egy nagy, kovácsoltvas talapzatú templomi gyertyát. Meggyújtom. Otthon érzem magam. Olyan érzések törnek elő bennem, amik már rég nem voltak a közelemben. Hűség. Igazság. Cserbenhagyás. Imádat. Nem gondolkodtam már régen. Erre nincs időm máskor.
Besötétedett. Körvonalakat látok mindenhol, de a gyertya kitart. Az oltárt, és a környékét még mindig megvilágítja ez a gyér fény. Most jut eszembe, hogy megnézzem magamnak a helyet, ahová bezárt az élet. Az oltárasztal egyszerű; intarzia, fafaragás nem díszíti. Hímzett fehér terítő hirdeti az egyszerűséget. Mögötte – a hívőkkel szemben – óriási fakereszt lóg a falról. Fájdalom. Ezt látom az arcán.
- Miért vagyunk szenvedésre ítélve, mondd?! – szólok Neki.
Fekete csönd honol. A homályban néha, ha körbenézek, a szemem sarkában, mintha mozogna a szája, a szeme. Ha elfordulok teljesen, tán meg is elevenedik. Furcsa látomás. De nem. A szemem káprázik. Egyszerűbb hangosan gondolkodnom, Felé intézem szavaimat.
- Miért? Miért van ennyi rossz? Miért kell csalódnunk? Miért kell Nekem is csalódnom?
Nincsen válasz. Mozog a szája talán, mond valamit az angyaloknak. De nem értem. Miért érteném. Ki vagyok? Senki. Soha nem voltam senki. Szemügyre veszem a sötétben az üvegablakokat, bár nem sok látszik belőlük. Ahogy a harangtoronyból be – belibben egy kis szellőfoszlány, és megrángatja a gyertya lángját... szinte megelevenednek az ószövetségi jelenetek. Vég, pusztulás, vér. Mind. Elfordulok.
Már hajnal lehet. Még tökéletes a sötétség. Hálát adok, hogy nincs benn túl hideg, kint megfagynék a sivár utaimon. Minden eszembe jut lassan. Azok az évek, amiket élveztem, a hasznos évek, az elfecsérelt évek, a vakvágányok. Mindenre emlékszem. Tisztán.
Emlékszem. Emlékszem, hogy hol rontottam el. Döbbenetes, amikor rájövök, hogy hol lehetett volna még valami az életemből. Sírva fakadok. Először csendben, majd csillapíthatatlanul. Azon veszem észre magam, hogy a földön fekszem, verem a hideg köveket, patakzanak a könnyeim, magzati pózba húzom össze magam, zokogok. Keservesen zokogok. Mindent megbánok. De zokogok. Több óráig. Amíg van könnyem.
Felülök. Még él a gyertya.
Lassan szürkül a levegő, íze van a közelgő hajnalnak. Nedves a szemem, gyenge vagyok, ülök az egyik padban. Gondolkodnék. De üres vagyok. Könnyem nincs, gondolataim sincsenek már nagyon. Mindent kiadtam magamból.
Hirtelen. Felemelem a kezem és meglátom. Vérzik. Nem fáj, de vérzik. A másik is. Félve, de felemelem az ingemet. A mellkasom oldalán szivárog a vér. Rájövök. Könnyem nincs, de könnyű vagyok. Üres vagyok, de gondtalan. Mindent kiadtam, de fel akarok töltődni. Besüt az első sugár az ablakon. Kulcs zörög, és kinyílik az ajtó. Szemben van velem a felkelő napkorong. Nézem, és a maradék könnyem is kicsordul. Elindulok. De még hátranézek és meglátom Őket.
Öt, aki mintha mosolyogna, és a másikat az oltáron, Aki már nem ég.
Utolsó kommentek