MyOTHERSIDE

V. Varga TiborŐk

Annál hogy nem érdekel, van egy fokkal még nem érdekelebb. Amikor már nincs érzelem, nincs indulat, nincs semmi. Nincs semmi, csak Semmi van. Amikor nem érdekel semmi. Elmesélem:

            Eljutottam a pontra. Idetaláltam. Hajnalban keltem a kis faluban, ahonnan egy ötórás kemény túrával értem el célomat. Iránytűvel és egy régi, foszladozó térképpel indultam útnak, no meg nálam volt egy útleírás, amit a helyiek adtak. Már sok éve terveztem, hogy elindulok ezen az úton, és most itt vagyok. Talán álmodom, de az is lehet hogy valóban itt állok, nézem a habokat, az iszonyatos mélységet. Tériszony nélkül ülök le az ösvény szélére. Egy rokonom mesélt erről a helyről még régebben. Úgy hallottam nagyon kevesen ismerik, csak a helyi őslakosság, néhány kalandvágyó turista, akik kockáztatják az utat az őserdőben, és Ők.

Alattam száz méterrel a homokos tengerpart. Éppen apály van. Misztikus és ijesztő a kép amit látok, és belegondolok, hogy élő ember még soha nem volt ott lenn. Soha. Ez az érzés a hatalmába kerít. Bátran, talán vakmerően beakasztom a lábam a sziklába. Ha most görcs állna az izmaimba, leesnék. Nem érdekel. Lélegzem a tengert. Lélegzem a szabadságot. Inkább a szabadságot. Ennek most vagyok a csúcsán. Hátradőlök és nevetek. Csodálatos érzés. Talán az egyik legfontosabb az hogy egyedül jöttem ide, és úgy is fogok elmenni. A másik ok amiért itt vagyok, ennél sokkal bonyolultabb. Róluk van szó. Ők azok, akik miatt jöttem. Most nincsen itt egy sem közülük. Feltett szándékom, hogy megismerkedjek velük. Felállok. Elálmosodtam. Épp most lehet dél, a Nap elég magasan van. Szerintem alszom egyet. Keresek egy árnyékos helyet, a hátizsákom a fejem alá teszem és rögtön elnyom az álom...

Mire felébredek, már késő délután van. Az órámra nézek. Öt óra. Még világos van, a nap az égen, alattam viszont már robajlik a tenger. Ostromolja a sziklákat, dagály van. A tengerpart, ami érkezésemkor fogadott, hívogatott – és ahol még nem járt senki – nyomtalanul eltűnt az iszonyatos habok alatt. A táj így is lenyűgöző. Leülök a „helyemre”, hallgatom a habokat, nézem a Napot, ízlelem és szagolom a sós párát, simogatom a sziklapárkányt. Mind az öt érzékemet átadom ennek a helynek. Várom Őket.

Este van, és még mindig ott ülök, gondolkozom, a tengert figyelem, mikor meglátok valakit. Egy férfit. Mikor Ő is meglát engem, int felém, majd közelít hozzám. Mosolygunk, köszönünk. Kiválóan beszél angolul. Kiderül hogy Közülük való. Dániából származik, cégvezető. Tavaly kezdett kinyílni, most jutott el oda, hogy felkeresse a legszentebb helyet. Ahol Ök találnak egymásra, és magukra. Sokáig beszélgetünk. Amikor Rájuk terelem a szót, halványan elmosolyodik és türelemre int.

Egy második ember is megérkezik. Töri az angolt ugyan, de beszélgetni kezdünk, immáron hárman. A férfi perui, asszisztens egy gyógyszeripari vállalatnál, több éve bolyong. Sokadszorra keresi fel ezt a helyet. Nagyon izgatott vagyok, de nem is tudom igazából mire várok. Legendákat hallottam csak Róluk a falubeliektől.

Időközben egyre többen érkeznek. Este kilenc óra van – egyébként még mindig világos –, és úgy tizen – tizenöten vagyunk. Férfiak, nők vegyesen. Valaki először, valaki másodszor van itt, de a legtöbben már többször látogatásukat tették e szent helyen. A perui férfi azt mondja, üljek le. Én önkéntelenül is a sziklafalra nézek. Ő bólint. Ismét ugyanarra a helyre ülök. A többiek is lassan a falhoz lépnek, majd helyet foglalnak egy – egy kiszögellésen, nem messze egymástól. Elkezdenek beszélgetni, én nagyon türelmetlen vagyok. Nézem az embereket, és érzem közöttünk, belőlünk azt, amit legelőször is éreztem, amikor ideültem. Érzem a korlátlan szabadságot. Egyszer csak az egyik nő feláll, lefekszik a földre és elalszik. Nemsokára egy másik ember követi. A többiek továbbra is ülnek. Egyre kevesebbet beszélnek. Csak ülnek.

Hirtelen az egyik férfi felnéz az égre, előredől és lezuhan.

Zuhan, zuhan. Egyre kisebbnek látom.

Nem jutok szóhoz.

Nem bírok megszólalni.

Egy másik férfi – ha jól emlékszem a perui – követi. Le a mélységbe, a hullámok közé. Szépen lassan az összes ember, aki helyet foglalt a sziklán leugrik. (Utólag visszagondolva nagyon rövid ideig tartott.) Semmit sem értek. Még mindig néma vagyok, bár már nem is tudnék kihez szólni, hacsak a két alvóhoz nem mögöttem. Lassan, remegő végtagokkal felállok és hátrálni kezdek.

Ekkor tör rám elemi erővel a fáradtság. Szinte lerogyok a álmosság, a stressz és az események meg nem értésének súlya alatt. Elnyom az álom...

...

Hihetetlenül mély, álomtalan álmomból a felkelő nap ébreszt fel. Mikor kinyitom a szemem, már mindenki ébren van. Mind a tíz – tizenöt ember, akik tegnap érkeztek. Igazából most már semmit sem értek. Mindenki él, mindenki csomagol, vagy eszik. Némán pakolnak, egyesek már vonulnak is be az erdőbe. Lassan már csak én maradok ott, és a dán férfi, akivel először ismerkedtem össze. Ő sem szól egy szót sem, csak sejtelmes pillantást vet a sziklameredély felé, majd felém néz. Értetlen tekintetemet látva bólogatni kezd, majd egy mosoly után elindul az erdőbe. Én csak állok, csak állok. Még pár percre leülök a sziklafalra, hogy mindent átgondoljak, majd felállok és én is visszaindulok.

A homokos part hívogat. A hullámok mindent elmosnak.

Nincs olyan nap, hogy nem jutna eszembe ez a kalandom. Azóta nem mentem vissza oda egyszer sem. Keresem magam. Nem tudom hányadik lépcsőfokon járhatok, de megértettem, mekkora hatalma is van a szabadságnak. És megértettem azt is, hogy mi az a vékony hajszál ami elválasztja a szabadság magasztos érzését attól a megmagyarázhatatlan állapottól, ami még ennél is több. Amit azon a sziklafalon éreztem, és amit éreztek azok az emberek akik talán leugrottak onnan. Megértettem, tudom mit jelent az, amit Ök éreznek, éreztek. Tudom milyen, mikor minden mindegy, mikor nem érdekel semmi.