V. Varga TiborKaland a villamoson
Elkezdődött a nap,
és én azt sem tudtam hogy merre megyek,
a villamos örjítő hőségében még idegesítőbbé váltak a legyek,
néha kinyílt az ajtó és már vártam a beáramló szellőt,
mivel nincs légkondi, de nem jött más, mint izzadt testek,
testes izzadsággyártók, hangos deszkások, füldugós menedzserek,
viháncoló tinilányok, elcseszett életek, piszkos kabátok,
néhány hajléktalan szomorú sors, és persze ott voltam én,
na meg az első sugár a hajnalban, egy nő. Nem volt magas,
sem alacsony, a megállóban ült a padon, én soha nem ülök le,
kint sem, bent sem, pihentet az állás, de mindegy, mert a nő
felszállt, bent meg mellémált. Illatos volt, talán kicsit túl is,
friss volt, mint a tavasz és olyan volt az egész, mint valami
vers. Áramlottak a fejemben a sorok, fülledt volt minden,
én lenyeltem a rágóm és lopva nekidőltem, talán érzi, talán nem,
mindegy, mert nekem innen már jó lett a napom és
leszálltam, mentem az utamon, célt kapott a lélek, a testé
lett a jutalom, elkezdődhetett a nap és véget érhetett
egy addigi élet, újjászületett egy felnőtt és egy rég lejárt
békávébérlet.
Utolsó kommentek