Varga TiborKiégtem

Először nem tűnt fel. Gyakran megesett, hogy melléültem. A vonaton odafelé úton, vagy egy napsütötte reggelen kenyeret majszolva. Először nem tűnt fel. Néhány szemvillanás. Olyan volt számomra mint a levegő. Illata keveredett ezer más nő illatával. Először nem tűnt ki. A sorból. Reggel a meneteléskor egyszer megelőztem. Az úttesten mellette elhaladva még rá is pillantottam. Semmi rezdülés. Semmi. Nem láttam benne a nőt. Az Őt. Olyan volt, mint a többiek. Semmiben sem különbözött a mellette iszogató barátnöjétől, sem a tanárnőtől, aki előtte haladt vidám, mosolygós fejjel. Néha párhuzamosan beszélgettünk: én a barátommal, aki épp nemrégi szakításáról mesélt, jó tanácsot várva. A Nő mellettem – szürke volt még – hozzám hasonlóan – a barátnőjével beszélgetett ki tudja miről...

Talán az ötödik napon történt. Mikor felkelt a Nap... semmi különös érzés. Odafelé úton... semmi különös. Reggelinél... semmi. Napközben... napközben sem volt változás. De mikor a nap épp a hegyek mögé bukott, felfigyeltem. Nem tudom miért pont akkor. Nem tudom miért. Nem értem miért kellett. De felfigyeltem Rá. A Nőre. Először láttam szemtől szemben. Tényleg emiatt? Vagy csak azért mert odaült mellém és rámnézett barna szemeivel? Fekete hajzuhatag, mély szivárvány, gyönyörű arc. Tényleg csak ennyi?

Nem részleteiben értelmeztem. A teremtés egésze. Talán Ádám gondolhatta ezt, mikor először látta hitvesét. Lenyűgöző, lefegyverző, letaglózó érzés. Lenyűgöző, lefegyverző, le.... le, le, le. A mélybe. Ádám csalódott. Csalódnia kellett, mert nincs tökéletes társ.

Mikor először igazán megláttam, őszintén... szépsége rántott magával. Az a bódulat! Nyögtem, majd kénytelen voltam szólni hozzá. Csak ennyi jött ki belőlem: Gyönyörű vagy! Rámnézett. Majd vissza a saját világába.

A józanságtól mentes káprázat után lassan gondolkodni kezdtem. Egyre gyorsabban. Nem magamon, vagy érzéseimen tűnődtem. Csak rajta. A hódítás vágya. A birtoklás öröme. Csak egyszer! Csak egyszer. És az nekem elég...

Estefelé is csak Rajta, a Nőn törtem a fejem. Megszerezni. Megszerezni.

Megszerezni.

Megszerezni.

Megszerezni.

Zaklatott voltam, hazafelé zavartan kérdezgettem Őt. Az érdeklődés hiánya rögtön megütött. Annak tudata, hogy erőlködésem hasztalan, esélyem silány... mintha kiszakított volna belőlem egy darabot. Hogy a szívemből? A lelkemből? Nem tudom. De még fáj. A helye.

Másnap reggel. Igen. A hatodik napon. Mikor felkeltem, úgy éreztem nem vagyok más mint egy halom csont, egy kupac izom. Néhány vegetatív töredék. Reggeli után üres maradtam. Nem volt bennem semmi, ami előre vitt volna.

A Nő egyértelmű visszautasítása segítene. Szeretem az egyértelmű dolgokat. Egy döntés legyen határozott. Azt hittem segít... Azt hittem... Aztán mikor másnap reggel véletlenül melléültem azon a borús reggelen – épp kávéztam – szörnyű pár percem volt. Nem tudtam többé átnézni rajta, mint azelőtt. Akárhányan is lehettünk, mindig feltűnt. Mindegy milyen ruha, milyen smink volt rajta. Mindegy milyen hangosan beszéltek körülötte.

Feltűnt.

Gyakran megesett, hogy melléültem. A vonaton hazafelé úton, és előtte reggelen kenyeret majszolva. Igen, feltűnt. Néhány szemvillanás. Olyan volt számomra mint az a levegő, ami nélkül nem lehet élni. Illata keveredett ezer más nő illatával. De bármennyien is voltunk egy helyen, én megéreztem, hogy ott van. Kitűnt. A sorból. Reggel a meneteléskor nagyon sokszor megelőztem, aztán lassan mentem hogy újra elmehessek mellette. Az úttesten mellette elhaladva mindig rápillantottam. És Benne? Semmi rezdülés. Semmi. Nem látta bennem a férfit. Az Őt. Olyan voltam, mint a többiek. Semmiben sem különböztem a mellettem sört ivó haveromtól, sem a tanártól, aki előttem kullogott szomorúan. Beszélgetett a mellett állóval, aki épp a nemrég történt romantikus estéjéről regélt, irigykedést várva. Én nem beszéltem. Kiégtem.

És a kitépett darab helye csak sajog, csak sajog. S fájdalmam nem enyhül.

Kiégtem.