MyOTHERSIDE

V. Varga TiborA düh

Mi a düh?

Kiélted a hatalmat magad felett? Ordítottál? Megnyugodtál? Miért volt jó? Jó volt? Miért nem? Hogy érzed magad utána? És ha már itt tartunk hogy érezted magad előtte? Mi változott? Kihez kiabáltál? Hozzá? Magadhoz? Vagy Istenhez?

A düh. Hozzá. Magadhoz. Istenhez. Mi a düh?

Arcodba vágom mindenem.

Gombócba gyúrom az életem,

És addig dobállak Vele, amíg el nem pusztulsz. Igazából, ha előbb megnyugszom, akkor lehet hogy életben hagylak. Még nem döntöttem el. Az elején senki nem dönti el, hogy meg akarja e ölni a másikat, vagy nem. Ez szerintem egy fontos dolog, ha meg akarjuk érteni a düh lényegét. Lehet hogy

van néhány körvonal,

néhány segédegyenes,

de semmi sem tiszta.

Nem tiszta a gondolat,

csak foltokban látom az arcodat. Homályos. Közben meg igazából ömlesz. Amikor a markoló kinyílik és zúdul a föld. Senkit sem érdekel, hogy kié a markoló, miért ide szórja a földet, mi a föld, van e Isten. Hullik a homok. És ha a markoló kinyílt, a földet már kurvára nem állítja meg semmi. Egyszer kezdd el. Legyél részeg, de az is jó ha józan vagy.

A düh nem válogat.

Add meg magad. A düh az egyik testnedvünk. Igazából ha azt szórjuk a másikra, semmivel sem különbözik az érzés, mintha leköptük volna, vagy lehugyoztuk volna, vagy esetleg leszartuk volna a másikat. Semmivel. A düh megaláz. Minden értelmet nélkülöz, de emellett a legértelmesebb. Logikus, de hideg. Üvölt.

A düh az üvöltésközpont, a sírásközpont, és a gyilkosság/öngyilkosságközpont által határolt jól meghatározott agyi területen foglal helyet, innen jár el néha.

Nekem három dühöm van.

Az elsőt elneveztem Hurrikánnak. Jóban vagyunk, bár csak egyszer találkoztunk. Ő egy olyan titán, vagy istenség, aki csak akkor lép elő belőlem, ha betelik egy adott mélységű tartály. Ekkor azonban nem csak szelíden csorog le a szélén az a kis mennyiség ami nem fér el már benne, mint a pohár sör tetején a hab, hanem mint az említett markoló. Kinyílik, és minden kijön. Utána csönd van, nyugalom van. Utána új élet van. Ritkán találkozunk. De akkor nagyon.

A másodikat Fekete doboznak hívom. Neki nincs alja, nem igazán tud kinyílni, mindent tud. Na jó, persze, ki tud nyílni, meg lehet tudni róla dolgokat, de ha egyszer igazán kinyílik, akkor az bizony felreped. Margit híd.

A harmadik neve Ostor. Csíp, harap, de begyógyul. Legtöbbször azonban az én hátamat éri, ami azért furcsa, mert a nyele is a kezemben van. Az ember meg olyan állat, aki magát bántja. Mert az ember ugye elvileg értelmes. Sapiens. De az a baj, hogy az ember túl értelmes. Sapiens sapiens. Quod erat demonstrandum. Az ember hajlamos újra és újra használni az Ostort, elővenni nap, mint nap, és piros hurkákat képes varázsolni a saját, a saját hátára. És persze a hátára, hogy ne lássa meg másnap, és újrakezdhesse. Biztos, hogy túl értelmes?

Milyen a düh? A düh őszinte. A düh nem hazudik, mert nem tud. Hamis düh nincs, mert ez nem színjáték. Sok érzés van, amit lehet játszani, de úgy érzem, hogy a mély dühöt mímelni nem lehet.

Szóval, ha össze akarom szedni, akkor a düh őszinte. Nagyon.

A düh fájdalmas és ritka.

A düh vak, vagy rosszul lát. Vagy jól lát.

A düh egy ima (a legfeketébb ima).

A düh Te vagy, de másra fogod.

A düh célpontja Te magad vagy. Ha nem, akkor máson keresztül vagy magad. Ha még ez sem, akkor a düh célpontja Isten. Isten mi vagyunk.

A düh örök. A dühnek, mint mémnek küzdenie kell saját fennmaradásáért.

Nem kell küzdenie.